Nem vagyok híve a kémtörténeteknek, sem a lassú krimiknek. Mint jó huszonegyedik századi fiatal, a pörgős, gyors sztorikat szeretem, de nagy ritkán igencsak jól esik egy megfontolt, alapos mozival vagy könyvvel elütni a szokásosnál több időt. Ezt a filmet már hónapok óta nagyon vártam, és végre alkalmam nyílt megnézni. Hatalmas örömömre szolgál, hogy egyáltalán nem csalódtam, sőt. Az első pillanattól az utolsóig teljesen lekötött.



Lassan fél éve is lesz, hogy megtudtam, hogy megfilmesítik a könyvet, amit ugyan nem olvastam, de a kiadó a kedvenceim közé tartozik, ebből pedig arra következtettem, hogy jó sztori. Aztán láttam, hogy kik szerepelnek benne, és attól a pillanattól fogva nyomon követtem, mi is történik a film háza táján. Gary Oldman, Colin Firth, Tom Hardy és Mark Strong nagy kedvenceim, de John Hurt és Ciarán Hinds neve sem elhanyagolható, mindannyian olyan színészek, akik komoly húzóerőnek számítanak bármilyen produkcióban. A Suszter, szabó, baka, kém pedig rajtuk kívül is tömve van tehetségesebbnél tehetségesebb színészekkel. (A magyar címválasztás egyébként most sem valami elmés, hiába a könyv… Most komolyan, odamész a pénztárhoz, és „kérek egy jegyet a Suszter, szabó, baka, kémre”? Csak nekem hangzik baromi hülyén?)



A történet maga viszonylag egyszerű: a második világháború után járunk, a Gary Oldman által alakított George Smileyt megbízzák, hogy találja meg a gépezetbe került orosz kémet, mielőtt egy harmadik is kitörne. Ez természetesen még az éles eszű, csendes Smileynak sem olyan egyszerű feladat, és ahogy haladunk oda-vissza, előre-hátra az időben, egyre több érdekes szál bontakozik ki, a végén pedig – uncsi krimik ide vagy oda – tűkön ülve várunk a csattanóra, ami ugyan nem szól hű, de nagyot, viszont nem is próbálja eldurrantani az ember agyát. Pont abban a tempóban, abban a hangnemben lesz vége, ahogy elkezdődött, enyhe keserű érzést hagyva a nézőben.



A filmet, ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy stílusos. Sok, ugyanebben az időszakban játszódó filmen érződik, hogy mennyire sokat gürcöltek a tökéletes kivitelezésen, elvégre nincs olyan nagyon messze mögöttünk, de az olyan külsőségek, mint az utcák, a járókelők, a zene mind tökéletes összhangban vannak. Nem érződik a ruhákon, hogy most vasalták őket gyűröttre, vagy hogy a falakra pár órája festették fel a fals feliratokat. Időutazásból jeles, márpedig számomra ez nagyon fontos szempont. Hangulatkeltés nélkül egy mozit, pláne egy ilyen típusút, el lehet ásni, jó mélyre. Szerencsére nem csak a színészgárda, de a díszletesek és sminkesek is kihozták magukból a maximumot. Érdemes moziban megnézni, mert ugyan nem egy Transformers vagy Avatar szintű látványvilágról van szó, mégis szinte érzed a poros, nehéz függönyök illatát, a kávégőzt, ha kinyújtanád a kezed, megérinthetnéd a pirítós érdes, meleg felületét… Az esőáztatta utcán siető gyalogosok cipőinek a kopogása, a lélegzetvételnyi néma csendek, szóval tényleg minden egyes kis részlet szó szerint magába szippant. Fontos dolog, hogy az ember el tudjon merülni a filmben, pláne, ha gondolkozós, várakozós darabról van szó. Mivel a légkör már az első jelenettől fogva rabul ejt, és nem kellett azon erőlködni, hogy elhiggyem, ezt nem ma, a rohanó világban forgatták, nem maradt más hátra, mint élvezni magát a cselekményt, és a briliáns színészi játékot. Bónusz pont még így az elején, hogy nem egy magyar színésszel futunk össze a vásznon pár jelentős pillanat erejéig, na meg Colin Firth és Mark Strong magyar mondatai is felvont szemöldököket hagynak maga után, az biztos.



A S.Sz.B.K. (rövidítsünk, olyan hosszú a teljes cím…) nem a manapság mindennapi értelemben vett fizikai színészkedésre épít. Itt éppen az a fontos, mit nem látunk. A férfiak nem markáns sértegetésekkel vagy kiépített testtel futkosnak (kivéve talán Tom Hardyt, de ő amúgy is külön fogalom), főleg mert az átlagéletkor valahol 45-50 körül mozoghat. Itt az intelligenciával lehet bevinni a legnagyobb pofonokat, de „sajnos” abból a jó és rossz ügynököknek is jutott bőven, akiket nem éppen könnyű megkülönböztetni egymástól. Mindenki ugyanolyan szürke, esetleg barna öltönyben, aktatáskával a kézben bukkan fel, pedáns, esetenként félrefésült frizurával egészítve ki a hatást. Akár még azt is mondhatnánk, hogy félelmetesen hasonlóan festenek, de nem véletlen, hogy ezeket a férfiakat szedték össze egy ilyen kaliberű történet szereplőinek megszemélyesítésére.
A színészek nagy részét azért szeretem igazán, mert rengeteg féle karaktert képesek életre kelteni, miközben ők maguk sem vesznek el, de Gary Oldman ez alól kivétel. Ő aztán tényleg átváltozó művész, a gesztusai, a hanghordozása, még a mozgása is megváltozik egy szerep kedvéért. Most ráadásul a fent említett sminkesek is segítették ebben, úgyhogy Smiley már-már hátborzongatóan csendes figurája a szemünk láttára kelt önálló életre, és a regény írója is (aki közreműködött a forgatáson) odáig volt Oldman tehetségétől. Ő is olyan művész, aki az idő múlásával csak még jobb lesz, ehhez kétség sem fér.



Colin Firth azonban azok közé tartozik, akik belecsempészik saját lényüket a karakterbe, és ez a mostani figurájánál is jól jött. Nem akarom túlragozni a dolgot, hiszen mindenki tisztában van vele, ki ő, és mit tett le eddig az asztalra, leginkább azért nem kezdek ódákba, mert nehéz megfogalmazni Firth varázsának a lényegét. Akit viszont manapság még nem olyan sokan ismernek, de egészen biztos, és remélem is, hogy egyszer legalább olyan nagy névnek számít majd, mint a fent említett két tehetség, az Tom Hardy.



Szerintem az ő nevéhez fűződik egyébként az év legjobb filmje, csak épp a magyar forgalmazók valamiért kihagyták a mozikból (a Warriorról van szó). Ő is rögös utat járt be eddig, példának okáért akárcsak az egykor drogproblémákkal küzdő Robert Downey Jr., Hardy is kimászott a gödörből, és tessék. Díjazott filmekben szerepel (a Warriorért is kijár neki valami), de a következő Batman filmben is főszerepet játszik, nem beszélve a Mad Max újraformálásáról. Igazi kaméleon, nem okoz gondot neki semmilyen jelenet, semmilyen jellem megformálása, bármit megtesz az átalakulás érdekében, ő maga is ritka karizmatikus személyiség. Nem vagyok az a kimondott rajongó-típus, de mióta felfedeztem az Eredetben, töretlen lelkesedéssel nézem sorra a munkáit, és döbbenek le. Ebben a filmben élénk színfoltnak számít a komoly, szürke árnyalatok közt az élénk, kissé megtört karakterével a sok megfontolt, számító „öreg” közt.



Valójában azonban rengeteg emberről kellene említést tenni, ha minden érdekes figurát be akarnánk mutatni. A könyvet már csak ezért is el fogom olvasni, mert személy szerint imádom a kidolgozott karakterekkel teletűzdelt történeteket, akik miatt egy pillanatra sem vagy hajlandó abbahagyni az olvasást, csak hogy újabb oldalukról ismerd meg őket, vagy épp újabb váratlan személyekkel bővüljön a szereplők listája. Kevés olyan film van, ahol egyetlen színész munkájába sem akarok belekötni, de ez bizony kivétel. Felülmúlta a várakozásaimat, pedig nem tettem alacsonyra a lécet… Ráadásul olyan fajta film, amit többször is simán meg lehet nézni, akkor is, ha tudod, mi a vége, annyira kifinomult és részletes darab, amit bármilyen korosztály, bármelyik filmtípus rajongói örömmel ül végig, mert erre egész nyugodtan lehet azt mondani, hogy művészi alkotás. (Hompola Júlia - a cikk, minden extrájával együtt a januári FilmMagazin számára készült)

Azt hiszem pont egy évvel ezelőtt siránkoztam azon, hogy milyen lapos a januári szezon és miért kell várni a jó filmekre addig, amíg februárban (köszönhetően az Oscar körüli felhajtásnak) végre beindul az ipar és megéri moziba menni. Nos ezúttal viszont úgy gondolom, hogy ennél szebb évkezdést nagyon el sem tudtunk volna képzelni. Egyrészt megérkezett a Sherlock Holmes második rész, amit az első rész elkötelezett híveként már epedve vártam és bár jelen sorok írásakor még nem volt hozzá szerencsém, Kovácsné kritikája alapján méltó folytatás született. Az utolsó utáni pillanatokban sikerült megnéznünk a Suszter, szabó, baka, kém és Az öldöklés istene című filmeket, mindkettő a díjszezon meghatározó alakjának tűnik, ráadásul mindkettőről a bemutatásuk előtt olvashattok, tehát ha kíváncsiak vagytok arra, hogy érdemes-e pénzt áldozni rájuk, remekbeszabott kritikáinkból kiderül. De itt van még a múlt hónapban ígért Mission: Impossible - Fantom Protokoll kritikája, háttér rovatunkba pedig A tetovált lány került cím-lapsztorink, A leleményes Hugo 3D mellé, melyről minden létező információt összeszedtünk, ráadásul van köztük olyan, ami nálunk jelenik meg legelőször. Izgis, nem? Akit pedig mindezen tartalmak hidegen hagynak (létezik egyáltalán ilyen?), az még mindig elmerülhet ominózus (14 oldalas!) Ilyen volt 2011 összeállításunkban, melyben a szokásokhoz híven minden fontos dolgot megtudhattok az elmúlt esztendőről, számos kategóriában győztes  hirdettünk, de munkatársaink is elárulják, hogy szerintük mi volt az év legjobb alkotása.

Az újság flash formátumban elérhető a http://issuu.com/alien0401/docs/2012janu_r oldalról, letöltéshez kattintsatok ugyanezen az oldalon a search this publication mellett balra található download publication fülecskére!

Tartalom:
Háttér: Ilyen volt 2011, A tetovált lány, A leleményes Hugo 3D, A hatalom árnyékában
Kritika: Mission Impossible - Fantom Protokoll, Suszter szabó baka kém, Sherlock Holmes 2 - Árnyjáték, Az öldöklés istene
Filmklasszikus: Rambo - Első vér

HOMPOLA JÚLIA: "Az élet fája egy olyan művészfilm, amit egy igazi művész alkotott, ennél fogva pedig csak azok érthetik meg teljesen, mi is volt a konkrét célja, akik hasonlóan látják, hallják, érzik a létezés csodáját, mint a rendező, szerencsétlenségemre én nem hasonlítok hozzá. Egy kicsit sem."

Most, frissen megnézve a filmet, meglehetősen ellentmondásos érzések kavarognak bennem, ami, gondolom, jó eredmény kellene, hogy legyen. De nem igazán tudom eldönteni, hogy ez mennyire jó dolog.



Mivel semmiféle filmes végzettségem nincs, pszichológiai meg főleg nincs, mégis bátorkodom kicsit mindkét témában okoskodni. Szerintem egy filmet többek közt akkor nyilváníthatunk jónak, ha megmozgat bennünk valamit, és a végén arra a következtetésre jutunk, hogy megérte megnézni. Az élet fájával kapcsolatban viszont nem tudok dűlőre jutni. Egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy most ez egy nagyon jó és érdekes darab, vagy egy ritka unalmas és zavaros valami.

Őszintén szólva nem tudom elmondani mi az, ami végül is tetszett benne (mivel ilyen is volt, és kezdeném ezzel, ha tudnám). Talán az, hogy annyira nyers, de ez az a tényező, ami az egészet elmozdította negatív irányba is. Mint történetet, nem lehet túl sokat boncolgatni: adott egy család. Három kisfiú és a két szülő. Az 1950-es években járunk, az egyik kisfiú pedig meghal. Még csak azt sem mondanám, hogy Az élet fája ennek a traumának a feldolgozását mutatja be, vagy ha mégis, akkor én nem vettem észre, a film elindult egy olyan irányba, olyan sebességgel, hogy azt nehéz követni, ráadásul szinte teljesen észrevétlenül. A film nyers mivolta ebben mutatkozik meg csak igazán. Egy idő után fogalmam sem volt, hogy mire kéne figyelnem, pedig esküszöm, koncentráltam. Mintha odadobáltak volna elém egy rakás friss húst és zöldséget, szépen előkészítve, egymás mellé, hogy na most akkor csináljak belőle egy nyolc fogásos ebédet, pedig én arra vártam, hogy megvendégelnek. TUDOM, hogy nem lehetetlen nekem összehozni, csak épp én nem értek a főzéshez. Én ha filmet nézek, jól akarok lakni, hogy úgy mondjam, és nem vért izzadni, hogy a végén megkapjam a gyönyörű, de mégiscsak szenvedés árán megszerzett teljes képet. A film számomra a szórakozást jelenti, és sokszor a tanulást is. Vannak filmek, amik rávilágítanak egy csomó dologra, és igen, ezek az esetek többségében kissé erőltetettek, de a végén van mondanivalójuk. Az élet fája számomra nem mondott semmi újat, sőt, régit se. Biztosan bennem van a hiba. Csak és kizárólag azért adok 50%-ot ennek a filmnek, mert ha az összes emberrel megnézetnénk a Földön, szerintem ugyanannyian mondanák azt, hogy zseniális, és életük egyik legemlékezetesebb filmje, mint ahányan elaludnának rajta, és sosem értenék meg a lényegét, ami valójában nem olyan nagyon nagy dolog: maga a létezés, minden fájdalmával, nehézségével és csodájával együtt. Na persze ez végül is egyben a legnagyobb dolog is, ami egy ember életében jelen lehet, és éppen ez az, amiért Az élet fája annyira zavaros és emészthetetlen számomra, másnak viszont lehet fantasztikus élmény. Mert, kérdem én, minek csinálni egy filmet olyasmiről, aminek az intelligensebb emberek amúgy is tudatában vannak, a kevésbé intelligenseket pedig nem érdekli? Tudom, ez hogy hangzik, de ettől függetlenül tartom magam ahhoz, hogy Az élet fája nem szórakoztat, se nem tanít, se nem mutat rá olyasmire, amiről az emberek állandóan megfeledkeznek. Az élet fája gyönyörű - és tényleg gyönyörű - képek és zenék asszisztálásával mutat be valamit, amit mindenki ismer. Lényegében olyan, mint egy természetfilm, egy home videó és egy melodráma legkisebb, kissé korcs kölyke. Az az egy biztos, hogy mindenkit mélyen megérint; van, aki megcsodálja, beleszeret és csodaként emlegeti; más legszívesebben belerúgna, és üvöltene, hogy hogyan lehet egy ilyet életben hagyni; és van, aki fejcsóválva sétál el mellette, egyetlen szó nélkül, várva, hogy a természet döntsön a sorsáról. Én az utóbbi kategóriába tartozom, azt hiszem, ezért nem is ítélkezem inkább. Hiába a díjazott színészek talán mondhatom, hogy szokás szerint briliáns színészi játéka, hiába a komolyzene és a megszerkesztett képek, a film minden egyes percével erősödött bennem az érzés, hogy orrfacsaró izzadságszagot érzek. Itt valaki vagy nagyon nagyot akart mondani, és besült, vagy semmit. Ha előbbi, akkor sajnálom a dolgot, mert ebből ki lehetett volna hozni valami könnyebben emészthetőt és sokkal szerethetőbbet, ha pedig utóbbi, akkor viszont az égvilágon semmi értelme nincs a filmnek, de nem akarom így befejezni ezt a "kritikát". Ennek pedig az az egyszerű oka van, hogy Az élet fája egy olyan művészfilm, amit egy igazi művész alkotott, ennél fogva pedig csak azok érthetik meg teljesen, mi is volt a konkrét célja, akik hasonlóan látják, hallják, érzik a létezés csodáját, mint a rendező, szerencsétlenségemre én nem hasonlítok hozzá. Egy kicsit sem.



Aztán így a végére rájöttem, mire emlékeztet a legjobban az érzés, ami itt mocorog bennem: a verselemzésre! Mindenki másképp látja, mégis van egy bizonyos szemszög, amin keresztül a fejünkbe verik, miről is van szó, de valójában csak a költő tudja, miről szól a költeménye. (Mondanom sem kell, mindig utáltam a verselemzést.)

KÓNYA SÁNDOR: "Az év egyik olyan filmje, ami ténylegesen, konkrétan figyelemre méltó és említésre érdemes. Amire emlékezni fogunk 10 év múlva is."

Na, ez is megérkezett, a rejtélyes, bujkáló, önmagát nem mutogató perfekcionista rendező új filmet tett le az asztalra, hogy ez által egy újabb lerágható csontot dobjon a filmmel foglalkozók elé. Amit aztán lehet évekig rágcsálni, ízlelgetni meg minden. Mert biztosra veszem, hogy fognak erről a filmről is többoldalas esszéket írni, és most nem azért mert mondom ezt mert annyira tökéletes remekműnek tartom, hanem mert olyan az előadásmód és a szerkezete a cuccnak, hogy arról valójában órák hosszat lehetne elmélkedni, pedig igazándiból mit láthatunk itt? Egy texasi család sztoriját. Még csak nem is olyan epikus cselekményvezetésű sztoriról van szó, mint mondjuk A keresztapa vagy a Dallas, sőt tovább megyek: cselekmény szinten a film nem nagy kunszt igazán, úgyhogy aki ilyesmire lenne kiéhezve, az inkább nézze újra a nemtudommit. Ott van a kutya elásva, hogy Mallick kicsit olyan, mint Kubrick. Perfekcionista: pipa, ezt tudjuk. Előadásmód kellően távolságtartó, a befogadás nehézkes, filmjei nem nevezhetőek könnyed hangvételű popcorn-moziknak, mindketten inkább a műértőknek készítik/készítették a filmjeiket. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy sznob balfaszok tudják csak értékelni, de ha egy átlagos Jánosnak berakod példának okáért ezt a filmet vagy a 2001-et, akkor az rémült tekintettel fog rádnézni majd előbb-utóbb megkérdezi: fog itt valami történni? Az a helyzet fiúk, hogy ez is egy olyan film, amiben ha úgy vesszük tényleg nem sok minden történik, ugyanakkor pedig ennek az ellenkezője is kijelenthető, miszerint ebben a filmben minden történik.

Kezdődik a film azzal, hogy valami történik Brad Pitt családjával. Brad Pitt telefonhívást kap, arca sápadt lesz, alig jut szóhoz. Aztán ugrunk az időben, látjuk Sean Penn-t amint téblábol egy lakásban, majd elmegy munkába. Aztán egyszercsak az orrunk elé tolnak egy egészen remek, szuggesztív, meditatív hangnemben megcsinált teremtéstörténetet. Láthatjuk, amint a Földön az élet lassan kialakul (esküszöm, ez a fickó egy időgéppel visszament és lefilmezte, annyira perfekt az egész), láthatunk dinókat és csak nézünk magunk elé, feltesszük magunknak a kérdést hogy “Mit is látunk tulajdonképpen? Mire ültem én be? Egy család történetét akartam megnézni, ehelyett pedig dinókat látok és ősrobbanást? WTF?” Majd amikor vége a teremtésnek, visszatérünk a családhoz. A gyerekek születéséhez. Oké, kezdjük kapisgálni. Mallick magát az életet akarja itt vászonra vinni. Nincs kevesebb célja neki mint az, hogy “megfogalmazza a megfogalmazhatatlant”. De tartok tőle ennél még többről van itt szó. Mintha mindannyiunk gyerekkorát szeretné rekonstruálni, nem történeti szinten, inkább az érzések terén. Ahogyan a jó költő csinálja, Mallick is azt műveli, hogy nem a konkrétan kimondott szavakkal mesél, hanem képekkel, érzésekkel, nem megérteni kell ezt a művet, hanem sokkal inkább érezni. Nem a cselekményt kell figyelni, hanem a hangulatot, a szépen megkomponált, gyönyörűen filmezett képeket.



Uwe Boll mondta erre a filmre, hogy egy “piece of shit”, és ezúttal szeretném egyet nem értésemet kifejezni a germán rendezőguruval (aki olyan korszakalkotó műveket adott nekünk mint a Bloodrayne vagy a Postal). Ez a film nem “piece of shit”. Viszont meg tudom érteni azokat, akik nem tudják szeretni, mert valóban nehéz. Valóban mondhatjuk, hogy nem történik semmi és hogy látszólag többet akar mondani, mint amit mutat. Mert igen, mindaz amit látunk, nem nagy cucc. De ha hozzávetjük az operatőri munkát, elkezdjük csodálni a képeket és próbáljuk magunkat átadni ennek a meditatív filmélménynek, akkor eljuthatunk arra a pontra hogy elkezdjük becsülni ezt az alkotást és gondolkodni vagyunk kénytelenek azon amit látunk. És hogy mit látunk? “Csupán” a gyerekkort a maga csupasz valójában. Az apa-fia viszonyt. Kétségbeesést és anyai törődést. Az Életet. A Teremtést. Oké, nem akarok itt ömlengeni mert nincs kedvem feltörölni de az az igazság, hogy tényleg remek ez a film és tényleg ajánlanám a nyitottabbaknak megnézésre mert érdemes. Az év egyik olyan filmje, ami ténylegesen, konkrétan figyelemre méltó és említésre érdemes. Amire emlékezni fogunk 10 év múlva is.



Na, de… Akármennyire is mester ez a Mallick, egy valamit nem értek. Én szeretem Sean Penn-t, de tényleg, viszont azt nem igazán értem, hogy mit keres ebben a filmben. Úgy értem, a karakter akit alakít alig van jelen (csak az elején meg a végén kicsit), és amit nem vágok, hogy miért PONT Sean Penn lett kiválasztva a szerepre? Miért nem valaki más? Ezen az egyen agyaltam kicsit és rájöttem hogy igazából ennyi az igazi kifogásolni valóm a filmmel kapcsolatban, hogy ezt nem értem.

Jelen esetben nem látom szükségességét annak, hogy felsoroljam a szilveszter alkalmából készült filmben szereplő sztárok nevét, maradjunk annyiban, hogy voltak elegen. A szintén Marshall rendezésében készült Valentin nappal kapcsolatban Roger Ebert amerikai filmkritikus azt mondta, hogy el sem tudja képzelni mi volt Los Angelesben, mivel minden csillag a forgatáson volt. Persze ez barokkos túlzás, de mégis releváns észrevétel. Érdekes, hogy a sztárok száma egy filmben, nincs igazán összefüggésben az elkészült mozgókép színvonalával. A jegypénztáraknál természetesen jól fial egy ilyen projekt, de azon kívül, hogy jó nézni a gyönyörű nőket és a sármos pasikat, nem ettől lesz ütős egy film. Ebből látszik, hogy mennyivel fontosabb egy karakter státusza a forgatókönyvben, mint a karaktert megformáló színész vagy színésznő. Hiába játssza Sarah Jessica Parker a kommerszfilmben archetipikussá vált anyafigurát, ha kiváltképp jelentéktelenre és unalmasra van megírva a szerepe. Bár lehetséges, hogy egy jóval magasabb kvalitású színésznő még ezt a karakter is képes lett volna feldobni, de ők nem ilyen filmekben játszanak.

Mindig úgy éreztem, hogy problematikus megítélni a színészi teljesítményt a filmekben. Vagy legalábbis ebben egyáltalán nem érzem otthon magam. Úgy gondolom, hogy mindössze a negatív szélsőséget lehet csak pontosan megfigyelni. Éppen azért, mert a kiváló színészi teljesítménynek az az ismérve, hogy észrevehetetlen. Azt viszont könnyedén észrevesszük, ha egy alakítás kirívóan gyenge. (Habár itt ismét felmerülhet az előző bekezdésben tárgyalt kérdés, hogy nem-e a karakter van hanyagul megírva.) Jelen filmben Hilary Swank az, akit sajnálatos módon, de muszáj kiemelnem. Egyetlen gesztusát vagy mondatát sem voltam képes elhinni és ennek bizony nincs sok köze a forgatókönyv minőségéhez. Ez azért is szomorú, mert a színésznőért mindig is rajongtam, de sajnos lehetséges: a jobb napjait már rég megélte. Mert például Katherine Heigl vagy Jessica Biel már nem okozhat meglepetést, a csapnivaló színvonalra életre szóló garanciát vállaltak. Velük ellentétben megemlíteném Asthon Kutchert és Michelle Pfeiffert. Ők szerény véleményem szerint mindketten pazar teljesítményt nyújtottak. Hozták a formájukat, természetes volt mindkét alakítás, sziporkáztak a szerepükben. A forgatókönyvíró Kutcher esetében tehát ebben az esetben is jól dolgozta ki a karakterét, hiszen a Valentin napot is Katherine Fugate követte el.

A legtöbb kritika elég erősen megalázta a Szilveszter éjjelt. Én kételkedem ennek szükségességében. Következetesen elfelejtik, hogy mit is ígért az elmúlt évtizedben a hollywoodi romantikus vígjáték. Nem szabad az ilyen típusú, sztárparádés produkciókat a kelleténél szélesebb kontextusban vizsgálni, hiszen nem lesz mérvadó az értékítélet. Ha pedig megmaradunk a műfajnál, az alkotók által képviselt filmkészítési módnál, akkor bizony arra jutunk, hogy ez a produkció teljes egészében élvezhetővé és szerethető. Arról nem is beszélve, hogy a tényleg messzemenően borzasztó és unalmas konvencionális forgatókönyveken is tovább tudott lépni, ha csak egy-két apró csavarral is. Már-már a mai amerikai sitcomoknál megszokott dramaturgiát véltem felfedezni és ez épp elég volt ahhoz, hogy még inkább megszeressem ezeket az esetlen kis new yorki történeteket.. Lehet, hogy nem eget rengető fordulatokról van szó, de ezeknek köszönhetően még a saját kategóriáját is képes felülmúlnia a filmnek.



Az igazán sok szálon futó amerikai filmeket nem csak a karácsonyi romantikus vígjátékok műfajában szokhattuk meg.(Magnólia, Ütközések, Bábel) Néhányan pont a Magnólia című P.T Anderson film igazán rossz másolatát látják a Szilveszter éjjelben. Kár ilyen pesszimista módon hozzáállni a témához. Igenis jól jött az utolsó napjait élő apa karaktere, hiába lőtték el ezernyi jobb alkotásban, akkor is könnyfakasztó marad, már ha az ember tényleg átérzi a Karácsony szellemiségét és lényegét. Igaz, lehet kissé elfogult vagyok. Imádom Amerikát, a gondolkodásukat, a szokásaikat. Imádom New Yorkot, nem csak azért mert viszonylag sokat volt szerencsénm ott élni, hanem mert szerencsére idén jómagam is a Times Square kellős közepén várhatom az éjfélt. Ettől függetlenül mégis azt érzem, hogy ezt a filmet mindenkinek szeretnie kellene valahol a szívük mélyén. Igen, néhány epizód elképesztően szánalmasként hat, de nézzünk mélye magunkba, illetve emlékeinkbe. Maga a Karácsony mint intézményesült szertartás, is kissé szánalmas nem? Ezt a jelzőt pedig a lehető legjobb értelemben használom. Elég az olyan kellemetlen szituációkra gondolnunk, mint az ajándékozás, a rég nem látott rokonokkal való találkozás és a velük való fotózkodás. Kényelmetlen, esetlen, sebezhető. Ilyenek az ünnepek, de ez teszi varázslatossá, hiszen minél törékenyebb valami, annál jobban vigyázunk rá.



Végezetül bevallom, hogy én egyébként is mindig rajongtam a szezonális hollywoodi termékekért, akármilyen ambivalenciát is okoz a magas művészetért való rajongásom miatt. Nekem a legutóbbi Garry Marshall limonádé-fröccs, a Valentin nap sem okozott olyan komoly fejfájást, mint amilyenre számítani lehetett. Habár kizárólag december vége felé, de még a Neveletlen hercegnőt is mosollyal az arcomon tudom végig nézni, ugye Anne Hathaway-t nem is lehet másképpen. Vagy ott van Richard Gere és Julia Roberts pikáns szerelmi kalandja. (Igaz, kissé szentségtörőnek érzem, hogy éppen szenteste sugározza a televízió.) Az ünnepek alatt- főleg karácsonykor- mindig egy kicsit meglágyul a szívünk. Sokkal elnézőbbek vagyunk a vacak, mindennapi problémáinkkal szemben. Jobban figyelünk a körülöttünk levő világra, szeretteinkre. Abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy lehetőség szerint minden évben a lehető legjobb karácsonyunkat szeretnénk ünnepelni és a lehető legnagyobb boldogságban várni az reményekkel teli újévet. Számomra valahol erről szólt a Szilveszter éjjel. Életvidám fiatalok, és már nem olyan fiatalok szeretetteljes harca azért, hogy egy bizonyos nap, ami az év utolsó napja, úgy teljen, ahogy az az álomgyár nagykönyvében meg van írva. Ezért ők a vásznon mindent elkövetnek. Így én is mindent elkövettem, hogy szerethessem ezt a filmet. Sikerült. Jó mozizást, kellemes ünnepeket.

Jómagam nem igazán rajongok az ilyen és ehhez hasonló témájú filmekért, valahogy rosszul esik nézni a rákkal küszködő embereket, nemhogy a valóságban, de filmen is. Főleg azokat, akik előbb vagy utóbb leborotválják a fejüket kopaszra, és rossz rájuk nézni, messziről látszik hogy “Jézus, szegény…Biztos rákja van.”. Készült már egy-két baromi jó film ebben a témában, ez tény. A Philadelphia szépen kezelte ezt a betegséget, de nem szívesen nézném meg újra, attól függetlenül, hogy bátran felvállalta azokat a tematikákat amikhez hozzányúlt. Az Ember a Holdon című Jim Carrey-film is bírt hasonló vonulatokkal, ott is – ahogyan ennél a filmnél – humorral próbálta oldani a kényes, kellemesnek cseppet sem nevezhető szituációt. És van még egy film…Tudom, szinte szégyellem magam, amiért felhozom, de több okból is eszembe jutott. Funny People. Habár magát a filmet úgy összességében nem sikerült megszeretnem, volt neki néhány dicséretre méltó érdeme, többek között az, ahogyan a betegség helyzetét előadta és kifuttatta egy meglepő végkifejletbe. Abban is Seth Rogen játszotta a vicces havert (vagy ott inkább kevésbé vicces volt, és nem mindig haver), itt is majdnem ugyanazt a karaktert hozza, azonban a társa ezúttal Joseph-Gordon Lewitt, ő játssza a szenvedő alanyt.



A történet szerint egy fiatal srác(?) rákot kap. Ahogyan azt a film elején megtanuljuk, kifejezetten egészséges életet él. Fut reggelente, nem dohányzik, nem iszik, nem csinál semmi olyan tevékenységet, ami előidézhette volna ezt, de mégis egy speciális módozatú rákot diagnosztizálnak nála, ezzel pedig élete bizonyos értelemben a feje tetejére áll. Barátja mellette áll, hogy segítsen neki a bajba, és még azt is megtanítja neki, miként használja fel a helyzetét arra, hogy lányokat szedjen fel egyéjszakás kaland erejéig.



A Fifti-fifti legnagyobb erénye az, hogy nem megy át melodrámába. Nem válik giccsessé és feleslegesen nem dramatizálja túl a helyzetet, pontosan annyira vadászik hatásra, amennyire kell, de leginkább kerüli az olcsó eszközöket és okosan, egyszerűen-de-nagyszerűen igyekszik előadni magát, amit elsősorban a forgatókönyvnek köszönhetünk. Néhol már-már feelgood-moziba csap át a produkció, de folyamatosan megtartva a balanszot. Mindig vicces, egy apró de állandóan jelenlévő melankolikus-szomorú vetülettel, mert mégiscsak arról van szó, hogy a főszereplőnek ugyanannyi esélye van arra hogy nem éli túl a dolgot, mint amennyi arra, hogy túléli.

A főszereplő Joseph-Gordon Lewitt nem itt bizonyítja először rátermettségét, míg nemrégiben a (500) nap nyárban alakított peches, szerelmes és naiv fiatalt, az Eredetben megcsodálhattuk mellékszerepben, és aki látta a Brick című filmet (több éves, remek noir film gimis környezetben), az tudja, hogy nem akármilyen ifjonccal van dolgunk. Itt talán legkomplexebb alakítását hajtja végre, nem esik nehezünkre együtt érezni vele. Seth Rogen ugyanazt a figurát hozza amit mindig is szokott, nem is bonyolítja túl, a szerethető, trágár és mackós külsejű havert, akivel be lehet tépni, és akivel jót lehet lógni.



Egy aprócska szerelmi szál is felüti a fejét, de nem tűnik erőltetettnek, már csak azért is, mert Anna Kendrick-be akármelyikünk beleszeretne ha arról lenne szó. De mondom, viccen kívül, a forgatókönyv elegánsan fedezi a szituációt, nem válik közhelyessé.



Teljesen szívmelengető és mosolyra fakasztó film ez, amit bátran tudok ajánlani bárkinek. Tényleg, bárkinek. Igazán belekötni nem lehet, és nem tudom elképzelni hogy valaki negatívan vélekedjen róla. Az idei év egyik legjobbja. Kár volna kihagyni, tényleg. Ha kihagyod, akkor lemondasz arról, hogy széles mosollyal a pofádon távozz a moziból. Ki ne akarna úgy kijönni a moziból? Nem? Nem?? (Kónya Sándor - a cikk minden extrájával együtt a decemberi FilmMagazinban is megtalálható!)

A 2006-ban bemutatott Táncoló talpak hőse, Topi, a rongylábú császárpingvin időközben feleségül vette Gloriát, és született egy fiókájuk. Szüleivel ellentétben a kis Erik javíthatatlan kétballáb, igazi antitalentum, ami a táncot illeti. Hogy ne kelljen táncolnia, a kudarcoktól elkeseredett elhagyja a kolóniát, és világgá totyog. A sors útjába sodorja Óriás Svent, a pingvint – aki tud repülni! Eriket valósággal megbabonázza a kivételes képességű, karizmatikus figura. Topi aligha versenyezhet az új példaképpel: még kevesebb rá az esély immár, hogy megszerettesse fiacskájával a táncot, és az ifjú pingvin apja örökébe lépjen. Topinak azonban hamarosan már nemcsak a fia, de az egész pingvinnemzetség jövője miatt főhet a feje: valami rettenetes erő megrengeti az Antarktiszt, és az a valami nem táncoló pingvintalpak sokasága!

2006-ban a Táncoló talpak megrengették a Földet: a filmkritikusok, a gyermek és felnőtt nézők egyszerre verték a ritmust lábukkal a mozikban világszerte. A zenés-táncos pingvinmese számos díjat nyert el, köztük a legjobb animációs filmnek járó Oscar-díjat^®. Szórakoztató minősége és filmes erényei mellett a produkciót széles körben méltatták azért is, mert ráirányította a figyelmet a vadon élő állatok és általában a környezet védelmének fontosságára. Angolszász nyelvterületeken a film sikerének köszönhetően a táncoló talpak (happy feet) kifejezés a világpremier óta a sztepptánc szinonimájává vált.



A folytatás gondolata már akkor megfogalmazódott az alkotókban, amikor még el sem készültek az első filmmel. „Ha valamire sok időt szánsz – mondja a rendező –, óhatatlanul kötődni fogsz figyelmed tárgyához. Egy-egy hosszadalmas munkafolyamattal készülő film szereplői iránt olyan érzelmek alakulnak ki az őket megalkotó emberben, mintha azok hús-vér, létező figurák volnának, és ez a kötődés már-már a családtagok, barátok iránt érzett szeretethez és féltéshez hasonlatos. A Táncoló talpak születése közben új meg új történetek merültek fel bennünk, így őszinte örömünkre szolgált, hogy a film sikere biztosította a folytatás lehetőségét.”

Az új filmben tehát Miller továbbviszi az első rész fő mondanivalóit, ám azt még több humorral és akcióval nyomatékosítja. A Táncoló talpak 2.-ben új szereplők is bemutatkoznak. Megismerkedhetünk az Antarktisz legapróbb és legnagyobb termetű lakóival. A legkisebbek, azaz Will és Bill, a két krill (világítórák) napjaink két legnagyobb sztárja, Brad Pitt és Matt Damon hangján szólalnak meg.

Az új történetben a fülsiketítő hangú, ám a táncban annál inkább jeles Topi (akit ezúttal is Elijah Wood szólaltat meg), valamint az aranytorkú Glória (Pink), immár szülők. Fiókájuk, Erik kissé elüt a császárpingvin-kolónia tagjaitól, akik valamennyien bőszen rúgják a port… pontosabban havat. Az apróságnak se kedve, se tehetsége a tánchoz. Éppolyan ügyefogyott és éppúgy küzd a kirekesztettség érzésével, mint annak idején apja, aki népes családjában az egyetlen pingvin volt, aki nem tudott énekelni. Úgy tűnik, Topi nem tanult saját serdülőkori keserveiből, és szárnyát-lábát töri érte, hogy erőnek erejével megkedveltesse Erikkel a táncot. A pingvincsemete azonban a saját lábában is orra bukik, és apjának noszogatása csak ront a helyzeten. „Ha szülőkké válunk, valamennyien elhatározzuk, hogy mi majd másképp, jobban csináljuk, mint a mi szüleink tették – mondja George Miller. – Csakhogy sok esetben mégis pontosan azokat a hibákat követjük el, amit apánk és anyánk. Sajnos a gólya nem hoz használati utasítást a gyerekekhez, és a szülői féltés nem mindig szolgálja a gyermek érdekeit. Nagy lelkierő és bölcsesség kell ahhoz, hogy hagyjuk az ifjúságot, hadd keresse meg és járja a maga útját.”

Ahogyan Eriknek rá kell találnia önmagára, úgy Topinak is fel kell ismernie, mi a feladata apaként, és hogyan segíthet Eriknek. Mert Erik bizony segítségre szorul, sőt nem csak ő, de a pingvinbirodalom valamennyi lakója: a jégtáblák ugyanis rengeni kezdenek a táncoló talpak alatt, és a Topinak össze kell fognia az Antarktisz lakóit, hogy túlélhessék a természeti katasztrófát.

A legapróbb termetű figurákkal, a két krillel (azaz világítórákkal) esnek meg a legnagyobb kalandok a filmben, és két rendkívül nagynevű színész kölcsönözte nekik a hangját: Bill szerepében Matt Damont, Willében pedig Brad Pittet hallhatjuk az eredeti verzióban.



Az új rész, akárcsak az előző, rengeteg táncos jelenetből áll. A koreográfiák elkészítésében napjaink legnevesebb sztepptáncosai vettek részt, így például Savion Glover, a műfaj koronázatlan királya. Az ő tervei és tánca alapján alakult ki a főszereplő Topi jellegzetes mozgása, táncstílusa. Miller ismét John Powellre bízta a Táncoló talpak 2. zenéjének összeállítását. Rendező és zeneszerző karöltve dolgoztak a dalbetétek és a filmzene megkomponálásán. „Zeneileg a sokféleség jellemzi filmünket – mondja George Miller. – Klasszikus slágereket kerestünk, amiket azután kortárs stílusban újrahangoltunk. Igazi kavalkád, multikulturális egyveleg keveredett ki a dologból, melyben az operától a popon keresztül a hip-hopig mindenféle műfaj képviselteti magát. A zenével is illusztrálni szerettük volna a pingvinekből és más állatokból álló jókora gyülekezet összefogásának erejét.” (Szabados Melinda - a cikk minden extrájával együtt a decemberi FilmMagazinban is megtalálható!)

A beígértekhez képest egy nap  csúszással ugyan, de csak elkészült a decemberi FilmMagazin is. Szerintünk az idei év egyik legjobb számát sikerült összehozni, így reménykedünk benne, hogy elnyeri majd a tetszéseteket. Jó szórakozást hozzá!

Az újság flash formátumban elérhető a http://issuu.com/alien0401/docs/filmmagazin_december11 oldalról, letöltéshez kattintsatok ugyanezen az oldalon a search this publication mellett balra található download publication fülecskére!

Háttér: 2012 legjobban várt filmjei (The Dark Knight Rises, The Hunger Games, Snow White and the Hunts, The Hobbit, World War Z, The Expendables 2, Looper, The Avangers, Prometheus, Sherlock Holmes 2 stb.), Táncoló Talpak 2, Jack és Jill, Paranormális filmkészítés, Missin Impossible 4 - Fantom Protokoll
Kritika: Csizmás, a kandúr, Pénzcsináló, Az élet fája, Fifti-fifti, Válogatott gyilkosok
Extra: Top 10 sportfilm
Sorozat: Társas játék
Filmklasszikus: Acéllövedék

Bár számos hiányzója van a novemberi lapszámnak (- is sajnos, hiszen szinte minden hónapban megesik az a csúfság velünk, hogy egy-két nappal lecsúszunk egy igazán ütős filmről, mert mire megérkezne hozzánk a sajtó- és képanyag, vagy éppen a forgalmazó megtartaná a premier előtti vetítést, már megjelent a legfrissebb szám és már nem tudjuk sehogy sem beleerőszakolni a delikvenst) mégis sikerült egy igazán olvasmányos és külsőleg is csinos (hogy mást ne mondjak: a címlap azért nem lett gyenge nem igaz? :) FilmMagazin-t összehoznunk. Tudom lassan már unalmassá válik, hogy ezt szinte minden hónapban leírom, de talán nem túlzás azt állítani, hogy hónapról hónapra fejlődünk. Remélem ezt Ti is így látjátok és egyre jobban tetszik Nektek is az, amit csinálunk. Novemberben mi is kiemelten foglalkozunk az Alkonyat - saga legújabb részével, hiszen valószínűleg ez lesz a hónap legjobban profitáló filmje, így mi sem mehettünk el mellette szó nélkül. Exkluzív, máshol még nem olvasható infókat szereztünk a decemberben debütáló Csizmás, a kandúr című filmről, megosztjuk veletek reményeinket és aggályainkat a készülő Bosszúállókról , valamint 6 oldalon keresztül részletezzük azt is, hogy mitől lehet jó egy könyvadaptáció. Láttuk a Tintin-t, A segítséget, a Made in Hollywood-ot (ismertebb nevén: Somewhere), Az adósságot, de gorcső alá vettük az Éjfélkor Párizsban és a Hogyan lopjunk felhőkarcolót című filmeket is. Ehavi filmklasszikusunk pedig az Aki legyőzte Al Caponét. Olvasnivaló tehát most is van bőven, jó szórakozást kívánunk!

Az újság flash formátumban elérhető a http://issuu.com/alien0401/docs/filmmagazin_november11 oldalról, letöltéshez kattintsatok ugyanezen az oldalon a search this publication mellett balra található download publication fülecskére!

Tartalom:
Háttér: Bosszúállók, Csizmás, a kandúr, Alkonyat: Hajnalhasadás - 1. rész, Könyvadaptációk
Kritika: Tintin kalandjai 3D, Hogyan lopjunk felhőkarcolót, Éjfélkor Párizsban, A segítség, Made in Hollywood, Az adósság, A guardista
Filmklasszikus: Aki legyőzte Al Caponét

Ki gondolná, hogy ezek a személyek mind egy olyan típusú, közös filmben tűnnek fel, ami leginkább a hétvégék délutánjait hivatott megtölteni? Az állatokat középpontba helyező családi filmek többsége vidám, szívet melengető, de felejthető. A ’Dolphin Tale’, azaz Delfines kaland azonban kitűnik a többi közül.

Az emberek és az állatok kapcsolata, különösen az értelmesebb fajokkal mindig is különleges volt. A delfinek intelligenciája legendás, természetük barátságos, ráadásul gyönyörűek, a belőlük áradó könnyedség és életvidámság évszázadok óta magával ragadja az embereket. Mégsem múlik el nap anélkül, hogy ezek a szeretetreméltó, érdekes állatok ne kerülnének bajba miattunk. A Dolphin Tale a gondoskodás, az odafigyelés, az együttműködés, a kitartás és a feltétlen bizalom igaz története, nem csak egy pár órás mese. A film ugyanis valós eseményeken alapszik, a főszereplő Winter pedig valóban az a delfin, akinek az életét évekkel ezelőtt megmentették, ő pedig cserébe sok, hozzá hasonló sorsú ember életét könnyítette meg, nem csak példás kitartásával és kedvességével.
2005 decemberében egy floridai halász egy bébidelfinre bukkant, amely egy rákcsapdába gabalyodott, és a kötelek elzárták a farka vérkeringését. A súlyosan sérült állatot a Clearwater tengeri akváriumba szállították, ahol végleg elvesztette a farkát, és ezzel még kisebb lett az esélye az életben maradásra. Ám voltak emberek, akik nem kímélve magukat, napi 24 órában azért küzdöttek, hogy a megmaradt kis esélyt kihasználva megmentsék Wintert, de ehhez persze az is kellett, hogy az állat is minden erejével küzdjön a számára kiszabott sors ellen. Csodálatos felépülése nagyrészt egy zseniális farokprotézisnek köszönhető. Ezt forradalmian új tömlő rögzíti, amelyet egy nagyon puha, rugalmas és tartós anyagból készítettek, és ez az a szerkezet, ami azóta világszerte megváltoztatta sok súlyos testi sérüléssel küzdő ember életét. Hamarosan a média is felfigyelt arra, mi történik Floridában, így szerzett tudomást a történetről Richard Ingber producer is. „Néztem egy reggeli műsort a tévében, amiben volt egy riport Winterről – idézi fel Broderick Johnson producer. – Mindent abbahagytam, amit éppen csináltam. Rögtön eszembe jutott, hogy milyen remek családi filmet lehetne ebből csinálni, hiszen ez a történet valamennyi korosztályra hatással lehet. Mindent kiderítettem, amit tudni lehetett Winterről. Az egyik legcsodálatosabb dolog azok közül, amiket megtudtam róla, az volt, hogy többször is feladhatta volna a küzdelmet, de mindig képes volt tovább harcolni.”

A stábtagok előtt amúgy sem idegenek az állatokkal foglalkozó filmek, sem a megható történetek. Színész, producer, forgatókönyvíró, rendező mind dolgozott már szívhez szóló filmen.  „Mindig is vonzódtunk az ilyen jellegű filmekhez – mondja Johnson és Andrew A. Kosove, egy másik producer. – Ezek felemelő történetek. Ha megismered Winter sztoriját – pláne, ha őt magát is –, az átformálja az életedet, függetlenül a korodtól, a hátteredtől és a körülményeidtől. Ezt az érzést akartuk visszaadni a filmben.”

Persze nem kell aggódni: bármilyen komoly és fontos üzenete van a Delfines kalandnak, a nézők nevetni is fognak eleget. Nem csak a forgatókönyvben vannak vicces jelenetek, a forgatás maga is jókedvűen telt, köszönhetően többek közt a remek színészgárdának, és természetesen magának Winternek, aki a nehéz sorsa ellenére, mint kiderült, valódi komika, és imádja a reflektorfényt. Ráadásul a filmhez építeni kellett még két medencét, amiket Clearwater meg is tarthatott, és ma is használ. Az emberi főszereplők közt ott van Ashley Judd és Morgan Freeman is, a legfontosabb emberi szerepet azonban egy fiatal srác, Nathan Gamble játssza. „A történetet tanulmányozva úgy éreztük, hogy nagyon is filmre termett – meséli Noam Dromi forgatókönyvíró. – Úgy gondoltuk, ki kell emelnünk a delfin és az emberek viszonyát, és ki lenne erre alkalmasabb, mint egy kissrác? Ha Wintert egy gyerek szemével nézzük, akkor ráérezhetünk a csodára.”

A Delfines kaland legfontosabb szála tehát a Winter és Sawyer, a megmentője közötti kötelék, ezért ahhoz, hogy megkapja Sawyer szerepét, az akkor mindössze 12 éves Nathannek először Wintert kellett megnyernie magának. „Négy vagy öt meghallgatáson találkoztam Charlesszal és a producerekkel, de ragaszkodtak hozzá, hogy találkozzam Winterrel, és ő is jól kijöjjön velem – emlékszik vissza. – Elrepültem Floridába, és életem egyik legcsodálatosabb élményében volt részem. Azonnal egymásra hangolódtunk. Amikor szóltak, hogy megkaptam a szerepet, nagyon örültem, mert tudtam, hogy ez azt jelenti, hónapokat tölthetek Winterrel és a többi állattal.”

A rendezésre a producerek Charles Martin Smitht kérték fel. „Attól kezdve, hogy megismertem Winter történetét, tudtam, hogy nekem kell megcsinálnom ezt a filmet – mondja Smith. – Úgy gondoltam, remek ötlet, hogy egy gyerek szemszögéből mutassuk be a sztorit. A gyerekekben és az állatokban van valami ártatlanság, tisztaság.”

A történet viszont nem „csak” a fiú és a delfin kibontakozó barátságát hivatott megmutatni. Emberi sorsok változnak meg a szemünk előtt, testi és lelki sebek gyógyulnak be az állatok elképesztő kisugárzásának hatására. Dokumentumfilm és weboldal is hirdeti a csodálatos delfinlány túlélésének kalandját, amiből valóban mindenki reményt meríthet, hiszen azt, ami Winterrel és barátjával, majd hatásukra sok másik, megtört emberrel történt, nem lehet másképp nevezni, mint csodának. Érdemes tehát mindenkinek megnéznie a filmet, egyedül, családdal vagy épp barátokkal, és elhinni, hogy a lehetetlen bizony nem létezik. (Hompola Júlia)
A film hazai premierje: október 20.
A cikk az októberi FilmMagazin részére készült, további érdekes háttércikkekért érdemes fellapozni!

Nagyon érdekesre sikerült az októberi lapszám, hiszen hála istennek jó pár olyan témát gorcső alá tudtunk venni, ami vélhetőleg sokatokat érdekelni fog. Egyrészt bemutatjuk a vírusos filmeket, megvizsgáljuk a legjellemzőbb tulajdonságaikat, valamint összegyűjtöttük a műfaj jó pár képviselőjét is. Kiemelten foglalkozunk a rendkívül ellentmondásos megítélésű Lars von Trier-rel és legújabb filmjével, a Melankóliával, filmklasszikusnak ezúttal a Star Wars saga megkerülhetetlen opusát, A birodalom visszágot választottuk, de sorolhatnám még a szokásos minőségű háttércikkeket és kritikákat, de nem teszem, mert majd úgyis szembesülni fogtok velük mihelyst átlapozzátok az újságot, meg amúgy is itt a tartalomjegyzék. Szóval jó szórakozást az októberi lapszámhoz!

Az újság flash formátumban elérhető a http://issuu.com/alien0401/docs/filmmagazin_11okt_ber oldalról, letöltéshez kattintsatok ugyanezen az oldalon a search this publication mellett balra található download publication fülecskére!

Tartalom
Háttér: Kémkölykök 4D - A világ minden ideje, Delfines kaland 3D, Fertőzés, Vírusos filmek, Melankólia
Portré: Lars von Trier
Kritika: Vasököl, Harry Brown, Johnny English újratöltve, Drive - Gázt!
Filmklasszikus: Star Wars V - A Birodalom visszavág