A lányaimat disztingvált és konszolidált kiskorúaknak hittem. Legalábbis egészen a tegnapi napig, amikor is a nagy kuncogásra odalopódzkodtam az ajtajukhoz, és aljas módon behallgatóztam, így fültanúja lehettem Kakika Úrfi kalandjainak, melyeket a nagyobbik bámulatra méltó spontaneitással ötölt ki és adott tovább folyamatosan, a kisebbik legnagyobb örömére. Már pont berontottam volna menteni a kishúg romokban heverő erényeit, mikor az átvette a szót, és ugyanazzal a lendülettel folytatta a mesét (ezúttal, ha jól vettem ki, hősünk az ablakpárkányról integetett az arra járóknak). Miután meggyőződtem róla, hogy tárgyi szemléltetést azért nem alkalmaznak, magukra hagytam őket. Hadd örüljenek. Ebből a korszakból már úgysincs sok hátra.

Mekkora mákja van ennek a Sacha Baron Cohennek. Felnőtt korában fényesen megél abból, amiről nekem hamarosan le kell szoktatnom a lányaimat, azaz miközben látványosan megbotránkoztat, és anyámat ájulásra készteti, csupán olyan dolgokat mutat meg nekünk, amiről amúgy is tudunk. (Én legalábbis Kakika Úrfival napi szinten találkozom – legalábbis amikor elég rostot fogyasztok - és igen, néha szívből kívánom, bárcsak tényleg át tudna integetni pl. a hátsó szomszédnak. Vagy a kormánynak. És még sorolhatnám.). Egyetlen percre se legyenek kétségeink, Sacha Baron Cohen nem világmegváltó, esze ágában nincs mondjuk meghalni értünk a keresztfán (ronda látvány lenne, meg különben is, honnan a bánatból szereznének egy akkora keresztet, amiről nem ér le a lába). Egyetlen célja az, hogy minden filmjében valami még sokkolóbbat mutasson, amivel még több pénzt kereshet és közben elsüssön néhány ezer éves tanulságot és igazságot, hogy még véletlenül se lehessen nyugodt lelkiismerettel elküldeni a fenébe. Viszont el kell ismerni: amit ő csinál, azt senki nem csinálja nála jobban.

Jelen esetben az illusztris úr nem álinterjúkkal és az ún. hétköznapi emberek zaklatásával szórakozik, hanem igazi filmet csinált, igazi színészekkel, igazi sztorival, az igazi hitűekről. Nem, nem a muszlimokról. Miért is tett volna ilyet, attól, hogy valaki muszlim, még nem feltétlenül hülye, sőt. Hanem azokról, akik saját magukban hisznek olyan lelkesedéssel, hogy abba akár több millió ember is beledögölhet. Cohen kizárólag a hülyéket cseszegeti, véletlenül sem a demokráciát, a vallásokat, vagy akár a diktatórikus berendezkedést.



Aladeen, a stratégiai olajkészletekkel, pompázatos királyi palotával és semmi mással nem rendelkező meleg és homokos Wadiya diktátora kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy miközben szemlátomást a világon mindenki őt imádja, a többiek valahogy mégsem. Mi több, az a fránya ENSZ valamiféle katonai csapásokat fontolgat, csupán azért, mert a jó Aladeen tudományos célokból uránt dúsít. (Azt meg még csak nem is sejti, hogy közben saját bácsikája (Ben Kingsley) is az életére tör). Nosza, felkerekedik és szűkebb háztartásával (2000 szolga, egy flotta sportkocsi, tevék, kurvák, stb.) elruccan New Yorkba, a sátán otthonába, hogy az ENSZ lelkére beszéljen. A többit el lehet képzelni.

Ezen a fórumon többször méltattam már Terry Pratchettet, a kiváló angol írót. Ő teszi azt a megállapítást az egyik regényében, hogy a kínzókamrában nem az az igazán rettenetes, ahogy az embereket darabokra szedik, hanem az, hogy közben a hóhérnak van egy kávésbögréje, amire rá van írva, hogy „A világ legjobb apukájának”. Ez a valóság leglényege. Aki ezt meg tudja fogni, az tud igazán nagyot alkotni, a menet közben elsütögetett fingóspoénok mennyiségétől függetlenül. Sacha Baron Cohen épp ilyen (most mondhatnám, hogy azért, mert angol, de hát nem vagyunk mink rasszisták, kérem szépen).

A Diktárornak nem az az igazi mondanivalója, ami azért van benne, hogy a filmet a széplelkeknek is eladhatóvá tegye (pl. Aladeen máris emblematikussá vált beszéde a film vége felé a demokráciáról), és nem azok az igazi nagy poénjai, amik Kakika Úrfiról szólnak (amikor az ENSZ-ben leöntik egy kancsó pisával az izraeli képviselőket, ott még véletlenül sem a kancsó és a pisa a vicces. Hanem az, amit közben a tévékommentátorok mondanak.) Nem mintha az ember nem röhögné magát könnyesre (vagy könnyezné magát röhögősre) azon, ami demokrácia/diktatúra/mindkettő/egyik se címszó alatt megy a világon. De ezek az átlagembernek túl komplex dolgok, még akkor is, ha nagyon, de tényleg nagyon aranyosak azok a képek, melyek bemutatják a wadiyai tavasz utáni bámulatos spirituális megújhodást.

A legjobb poénok azok a népnevelő megnyilvánulások, amik már a Boratban jelen voltak. (Igen, vannak visszatérő motívumok. Viszont az is igaz, hogy ha 2006. óta változott volna bármit is az emberi nem, ezek a poénok nem működnének. De miért is változott volna bármit is az emberi nem 6 év alatt, mikor 10000 év sem volt rá elég?) A mennyezet leszakadt azon, mikor Aladeen kifejti, hogy a tanult nő olyan mint a bicikliző majom, nem tudja, mit tesz, de a férfiak jól mulatnak rajta. Ezen különösen annak fényében lehet ilyen jókat hahotázni, hogy pont a moziba menet akadtam össze egy képes magazinnal, melyben a teremtés valamelyik önjelölt királya kifejti, hogy a férfiak egyetlen álma a nagy, kemény, feszes csöcs (bocsánat: két nagy kemény feszes csöcs) és azon kesereg, miért is nem találják már fel az olcsó, tartós műmellet.

Sokan a szemére vetik a filmnek, hogy nem koherens. Valóban nem az. Az élet sem az. Inkább egy sor Monthy Python szinten szürreális szkeccs, ahol csak a legelső és a legutolsó jelenet biztos. Az alkotók nem egy nagy, komoly, magasba emelő filmet akartak csinálni, már csak azért sem, mert a magasból a szar nem látszik olyan jól. Arra akartak rámutatni, hogy az élet minden pillanata teljesen röhejes. Lehet azon kérődzni, hogy „úristen, de amikor szült a nő, és a kamera hüvelyből kifelé nézett...”. Én viszont visszaeső anyaként eltűnődtem rajta, hogy lehet, hogy annak idején jobban jártam volna, ha Aladeen vezeti le a szülést, akkor legalább tudtam volna, mire számítsak.



A Borat olyan volt, mint egy ezer darabra tört görbe tükör, a maga zsenialitásában utolérhetetlen. A Brünohoz képest viszont a Diktátor mindenképp előrelépés. A Brünónak nem az volt a baja, hogy beütött egy-két (három-négy) gyengébb poén, hanem az, hogy az összes ilyenből megpróbáltak kitartott orgazmust csinálni. A Diktártor pörgősebb, nem mintha nem lennének benne puhább részek, de legalább gyorsan túlesünk rajtuk.

A színészek (a nagyszámú cameo alakításban is, melyek közül itt személyes kedvencemet, John C. Reillyt emelném ki) megfelelően ellenpontozzák Cohen tűrhetetlen ripacskodását. Cohen egyébként remek színész, csak úgy magunk közt. Itt meg persze hogy ripacskodik. Minden diktátor és önimádó nulla kis emberke ripacs, és előbb nyomtalanul feloldódik a saját maga alkotta figurában.



Sacha Baron Cohen, mint minden más humorista (vagy tágabb értelemben véve: művész) egy felsőbb jóváhagyással működő szelep a nép seggén, pont olyan, mint régen az intézményesített évi egy orgia volt, ahol az ember egy kicsit kiengedhette a társadalmi elvárások kapcsán felgyülemlő gőzt. Ha az állampolgárok egyfolytában Kakika Úrfival dobálódznának, és hímvesszejüket lobogtatva rohangásznának az utcán, a társadalom, a kultúra, meg a többi nagy szavak soha nem jutnának egyről a kettőre. Mondjuk ha ezzel minden ember tisztában lenne, akkor meg nem is kellenének társadalmi elvárások, mindenki magától lenne úgymond normális, meg is szűnne a humor ünstöllést. Cohen egy jó nagy szelep, sok minden kifér rajta, a filmet tehát inkább az erősebb idegzetűeknek ajánlom, de azoknak szívből. Az utólag fanyalgóknak meg üzenem, hogy aki elmegy szörfözni a szennyvízülepítőre, ne panaszkodjon, hogy büdös van. (Tréfás Hajnalka)

M ájusban sem lesz egyszerű eldönteni, hogy a nehezen összekuporogtatott pénzünket melyik filmre áldozzuk, hiszen még azok között a produkciók között is akad egy-két gyöngyszem, amely nem kapott akkora hírverést, amekkorát a minősége alapján megérdemelt volna. Ilyen például Wes Anderson Holdfény királyság című filmje, amit én személy szerint már nagyon várok és amelynek kritikája sajnos átcsúszott a következő számba, abban viszont biztosan

 szerepelni fog. Hasonlóan jártunk a Sacha Baron Cohen-féle A diktátorral is, amelynek a sajtóvetítése éppen két nappal a lapzártánk után esedékes. Persze, örülünk neki, hogy a hivatalos bemutató előtt legálisan (!) láthatjuk a filmet, de még boldogabbak lennénk, ha ebben a számban már be tudtunk volna számolni
az élményeinkről. Sebaj, nem kell szomorkodni, mert eme két film hiányától eltekintve brutálisan erős lett a májusi FilmMagazin! A felhozatalból leginkább a MIB 3 háttércikkünket emelném ki, amely minden részletre kiterjedően mutatja be a film kulisszatitkait, de érdemes elolvasni a Kalózok - A kétballábas banda írásunkat, az Éjsötét árnyék és a Bosszúállók kritikánkat, a John Cusack portrénkat, valamint a Szalmakutyákról szóló Filmklasszikus írásunkat is. Júniusban pedig kicsit megpihenhetünk, mert csak két igazán mainstream film kerül mozikba, ám ezek közül az egyik a Prometheus, amelyről ha minden igaz már kritikát fogunk írni és terveinkben van egy jó hosszú háttércikk az Alien-univerzummal kapcsolatban is. Ám ezek már a következő szám finomságai, amire még egy hónapot

 várni kell, de addig is ajánlom figyelmetekbe a mostani FilmMagazin-t, mert tényleg ütős lett!

Az újság flash formátumban elérhető a http://issuu.com/alien0401/docs/2012m_jus oldalról, letöltéshez kattintsatok ugyanezen az oldalon a search this publication mellett balra található download publication fülecskére!

Tartalom

Háttér: Brian De Palma is back, Argo, A csodálatos Pókember, Hófehér és a vadász, Kalózok! - A kétballábas banda, Men In Black - Sötét zsaruk 3

Kritika: Éjsötét árnyék, Bosszúállók, 21 Jump to Street - A kopasz osztag, Tegnap éjjel, Csatahajó Portré: John Cusack

Filmklasszikus: Szalmakutyák

Az azért rendkívül megnyugtató, hogy bizonyos dolgok állandóak ebben a folytonosan változó, undok világban. Lám-lám, a Csatahajóban az amerikaiak és a japánok legjobb druszák lesznek, és mikor támadnak az ufók, már nem miszlikbe bombázott Kremlt mutogatják némi titkos elégtétellel, hanem Kínát, vö. a hatalmi pólusok eltolódása. De mindezen apokaliptikus jelek mellett a legtöbb hetven éve megnyugtatóan egyforma klisé megmarad: az ufóleszállás körzetében természetesen van érzéki szájú, nagy csöcsű nő, hadirokkant morcos feka és cingár zsidó tudós. A világ még nem billent ki teljesen az egyensúlyából.

Ellentétben ezzel a szegény filmmel. Most komolyan, mennyibe került volna összeszedni a többi röhejes klisét is, és csinálni még egy Függetlenség napját, amitől ugyan az ember tikkelve tépte a haját, és nem tudta, hogy sírjon vagy röhögjön, de az alkotás saját kategóriáján belüli nagyságát egy pillanatra sem jutott eszébe vitatni, különös tekintetettel az Egyesült Államok elnökére, aki saját két kezével lőtte le a repülő csészealjat. (Ok, ez utóbbi jelen esetben nem nagyon jött volna össze, mert a Csatahajóban trükkös montázsok révén maga Félbarack Obama mond beszédet az ufók érkezése alkalmából, belőle meg tényleg mindenféle egészségügyi reformot simán kinéz az ember de hogy F16-ossal cigánykerekezzen az égbolton, na azt nem).



A Csatahajó nem ott bukik el, hogy megpróbálja merészen megújítani az unalomig ismert formulát, ó nem. Ott fut zátonyra, hogy hozzáértés nélkül kezeli azt a tengernyi ötletet, melyet mások már réges-régen kitaláltak és sikerrel alkalmaztak. Az rendben van, hogy beteszik főszereplőnek a vérfagyasztóan tehetségtelen Taylor Kitsch-et. De az már nincs rendben, hogy a kirakatbaba egy olyan lázadó figurát játszik el, akinek valójában semmi oka nincs lázadni. Az istenekre, hát hol az alkoholista/elhunyt/fiát hírnevével árnyékba borító apafigura, a móresre tanítandó izomagyú antagonista, vagy a bármilyen humán faktor, ami a karakter dühöngését felmagasztalná? Ezek hiányában meg nem értett, szerencsétlen sorsú géniusz helyett pusztán egy izgága idiótát látunk a vásznon, akit különösen visszataszítóvá tesz, hogy kizárólag azért lesz a világ egyik legjobb csatahajóján a harmadik legfontosabb ember, mert a tesója (Alexander Skarsgard) a kapcsolatai révén benyomta az állásba. Persze Taylor Kitsch még egy jól megírt szerepben is olyan lett volna, mintha a szintetikus tesztoszteronnal telenyomott Kiss Ádámot kizavarnák a Csendes-óceán közepére, hogy na fiam, ez itt az ágyú, az ott az ufó, arra köll lőni. A filmben abban az öt percben látható valódi színészi játék, amíg Liam Neeson összevonja a szemöldökét, hogy azannya, jönnek az ufók.

Az is rendben van, hogy jönnek az ufók, akiket egy szálig ki kell irtani. Nagyon helyes, velem szembejönne a köpedelem ufó itt a Kazinci uccában, az biztos, hogy ráengedném a kutyát. De az nincs rendben, hogy az ember egy fél óráig azt hiszi, hogy valamilyen frappáns nóvumot fog látni az idegen kultúrák kommunikációs nehézségeiről, mert a hadihajó rádudál az ufóra, az ufó visszadudál, mire a hadihajó rálövi az egész tárat. Fel tudjuk dolgozni ezt a dramaturgiai melléfogást? Hát miféle agresszor ez az emberi faj, kérem szépen? Gyanús, hogy itt egy csírájában elhalt, de minden nyomában ki nem irtott rendezői-forgatókönyvírói koncepciót érhetünk tetten. (Már ha volt forgatókönyvíró. Vagy rendező.) Van még egy-két ilyen nüanc, hogy az ufó kegyesen nem lövi szarrá az előtte álldogáló Aranyos Kisfiút, meg hogy az ufó SWAT team úgy szabadítja ki a foglyul esett kollégát, hogy közben haja szála sem görbül az ott álldogáló két tucat katonának. Képzeljük el ugyanezt a Rambó 43-ban: Stallone berobbantja a kunyhó ajtaját, vállára kapja a bent senyvedő amerikai hadifoglyot, aztán a tátott szájjal csodálkozó gépfegyveres vietnami parasztokra ügyet sem vetve visszaballag a dzsungelbe. Hát széjjelverné a közönség a mozit, az is biztos.



Arról meg már szólni is alig merek, hogy aki kedveli a stratégiai játékokat (és most egy pillanatra tekintsük stratégiai játéknak a „Juttassuk el Törpapát Aprajafalvára, kérd meg aput, hogy segítsen az egér kezelésében” szoftverterméket is) az zokogva fog elmenekülni az első komolyabb csatajelenet után.



Azt viszont nem szögezhetjük le egyértelműen, hogy a Csatahajóban abszolúte nincs semmi szórakoztató, mert van. Helyenként már-már önmagát parodizálja (hogy szándékosan, avagy sem, azt nem tudtam eldönteni), egy csomó nagy meg látványos dolgot pakoltak bele (haditechnika, csöcs, stb.), sőt, még az Ácévillámdécé könnyűzenei formáció halhatatlan „Thunder”-e is felcsendül (miközben az öreg szakik beindítják a második világháborús csatahajót, és még sikerül is nekik, bár amióta Aranykezű Pista bácsi elkötötte az 56-os tankot, én már semmin nem lepődöm meg). Mindenki Navy meg Army feliratú izompólóban feszít, és az összes olyan dolgot, ami nem lő és nem túlságosan olajos, maga Rihanna kezeli (ezzel véve el egy munkahelyet valamelyik feltörekvő, fiatal és tehetséges afro-amerikai színésznő-palánta elől, mert Rihanna egyáltalán nem rossz, de nagyon nehéz megérteni, mi szükség volt rá a filmben a nevén kívül... ja... hogy ezért volt rá szükség). És Liam Neesonnak ezerszer jobb a segge, mint a Taylor Kitschnek.



Végül is a Csatahajót az olyan rettenetekhez képest, mint pl. a Föld inváziója – Csata: Los Angeles nem csak az adja el, hogy sokkal rövidebb a címe. A Csatahajó egyetlen pillanatra sem próbál minket mindenféle komolykodással meg erőszakolt karakterfejlődéssel meg jól átgondolt, megfelelő ritmusú rendezéssel a depresszióba taszajtani. Olyan bátran és gátlástalanul buta, béna, és idióta, hogy az már-már tiszteletet érdemel. Valahogy úgy, ahogy az indiánok is szentként tisztelték a falu bolondját. Bár azt azért nem hiszem, hogy különösebben megsiratták volna, mikor jött a medve és megette. (Tréfás Hajnalka írása - A film készítésének összes kulisszatitka megtalálható az áprilisi FilmMagazinban: http://issuu.com/alien0401/docs/2012_prilis)

Áprilisban egy kicsit visszaveszünk a tempóból. Mondom ezt annak ellenére, hogy Nicolas Cage, Robert De Niro és Bruce Willis is új filmmel jelentkezik. Mindent összevetve azonban csak három olyan mozi lesz, amit nagy érdeklődés övezhet: a Csatahajó, a Bosszúállók és az Amerikai Pite - A találkozó. Ezekkel mind kiemelten foglalkozunk legújabb lapszámunkban, de van itt még exkluzív riport Londonból, mélyenszántó Taxisofőr elemzés és extraként egy 2 oldalas képregény ajánló is. Jó szórakozást kívánunk az ehavi adaghoz!

Az újság flash formátumban elérhető a http://issuu.com/alien0401/docs/2012_prilis oldalról, letöltéshez kattintsatok ugyanezen az oldalon a search this publication mellett balra található download
publication fülecskére!

Tartalom
Háttér: Csatahajó, Londoban jártunk - Tudósítás a 2012-es Jameson Empire Awards-ról, Bosszúállók Kritika: A titánok haragja, Az éhezők viadala, Amerikai Pite - A találkozó, A bosszú jogán, A fekete ruhás nő, Fehér pokol, Csempészek, Polisse
Filmklasszikus: Taxisofőr
Extra: A hihetetlen Pókember - 1. szám (Polgárháború)

Márciusban hivatalosan is beindult a blockbuster szezon, sorra érkeznek azok a filmek, amelyek vélhetőleg hetekig fognak előkelő helyen szerepelni a Box Office listákon... úgyhogy ebben a hónapban is érdemes moziba mennie azoknak, akik szeretik a látványos filmeket. Akik pedig inkább a drámát favorizálják, azoknak sincs okuk a panaszkodásra, hiszen megérkezett a Michael Fassbender és Viggo Mortensen nevével fémjelzett Veszélyes vágy, a nemzetközi és hazai sajtó által porig alázott Rém hangosan és irtó közel (kritikusunknak tetszett), a címlapunkon díszelgő Warrior, vagy éppen a Szabó Magda könyve alapján készült Az ajtó. Látható tehát hogy elég széles skálán mozog az ehavi felhozatal, ám mi azokra is gondoltunk, akik inkább a tévét szeretik nézni, nem pedig a vásznat: 3 oldalas kedvcsináló írásunk a Trónok harca 2. évadjáról nekik szól. Bővebb tartalomjegyzék lejjebb, utána pedig irány olvasni, jó szórakozást kívánunk hozzá!

Az újság flash formátumban elérhető a http://issuu.com/alien0401/docs/2012m_rcius oldalról, letöltéshez kattintsatok ugyanezen az oldalon a search this publication mellett balra található download publication fülecskére!



Tartalom:
Háttér: Az éhezők viadala, A fekete ruhás nő
Portré: Jennifer Lawrence
Kritika: A leleményes Hugo 3D, John Carter, Warrior - A végső menet, Veszélyes vágy, Rém hangosan és irtó közel, A bűn hálójában, Az erő krónikája, A szégyentelen, Az ajtó, Mindenki szereti a bálnákat
Sorozat: Trónok harca 2. évad - A három hatalmasság
Filmklasszikus: Kínai negyed

Avagy ha a fenti főcímben az ember leghűségesebb társa helyére a Némafilmest helyettesítjük be, nos, azon kontextusban máris megértjük az ide illő mondanivalóját!



A 20-as évek közepén járunk, pontosan 1927-ben, a némafilmek aranykorában. George Valentin (Jean Dujardin) a szívtipró, virtuóz művész a kor legkörülrajongodtabb egyénisége világszerte, aki élvezi a sikert, és gazdagságban él szerető feleségével, a gyönyörű Doris-szal (Penelope Ann Miller). Filmjeit mindenhol teltházas színházakban, hálás, ragaszkodó és örömujjongástól hangos tapsviharú publikum előtt játsszák. Éppen legújabb produkcióját, a Russian Affair című háborús művét éljenzi egy emberként a nagyérdemű, mikor is a vetítés végeztével a műterem előtt már a fényképészek garmadája és a tömegek kígyózó sora várja Valentint, hogy megörökíthessék karizmatikus személyiségét, elbűvölő mosolyát, a démosz pedig autogramot kérhessen tőle. A sors szeszélye, vagy az eleve elrendeltetés isteni okából kifolyólag a csinos és fiatal Peppy Miller (Bérénico Bejo) mondhatni önhibáján kívül – mikor is leesett táskájáért hajol le, hogy felvegye – a kordonon kívülre sodródik, pont Valentin karjaiba. Az ünnepelt világsztár diplomatikusan együtt pózol a lánnyal a kamerák kereszttüzében, és felfigyel Miller tehetségére, aki oldódván, feszélytelenűl, színésznőket meghazudtoló módon vívja ki az elismerő bókokat, minek hála azonnal az amerikai heti újság, a Variety magazin címlapján találja magát, amely bejárja az egész országot, a borítóján ezzel a felirattal: "Who's That Girl?", azaz „Ki ez a lány?” Miller nem sokkal az eset után meghallgatásra megy, ahol táncosnőként próbál meg érvényesülni. A bemutatkozása elnyeri az ítészek szimpátiáját, majd a forgatáson ismét találkozik a film főszereplőjével, Valentinnal, aki próbálja meggyőzi a Kinograph Stúdió igazgatóját, Al Zimmert (John Goodman), hogy látván a lány kivételes kvalitását, adjanak neki egy esélyt, hogy legújabb alkotásukban bizonyíthassa rátermettségét. Miller végül megkapja a szerepet, és ettől – és persze Valentin segítségének és útmutatásának hála – a nagy álmokat dédelgető lányból hamarosan óriási díva válik, aki hamarosan kezdi elhalványítani Valentin ragyogó glóriáját. Két évvel később az igazgató bejelenti, hogy a némafilmeknek már leáldozott, és a hangosfilmekben kezdik el látni a jövőt. Valentin ezt megrögzötten ellenzi, lévén ő egy vérbeli verbalitás nélküli művész, és szerinte a hang csak egy hóbort, így mivel nem támogatják őt, saját maga kezdi finanszírozni filmjeit, de rá kell döbbennie, hogy a szerencse és a siker forgandó, így nemsokára teljesen kicsúszik a lába alól a talaj; felesége elhagyja, így lojális inasával, Cliftonnal (James Cromwell) egy külön lakásba költöznek. Peppy Miller, a nő, akiben titkon beleszeretett ezalatt a csúcsra jut, és ha nem is szándékosan, de lesz legnagyobb riválisa. Rémálmok és víziók gyötrik, egyre lejjebb csúszik, már csak árnyéka hajdani önmagának. Küzdenie kell, hogy vagy elfogadja, hogy a világ változik, és ő is hozzá idomul, vagy foggal-körömmel kitart eddigi életfelfogása mellett…



A script minden téren bravúros, egyszerűen képtelen voltam bármilyen részébe is belekötni, vagy fogást találni rajta. Nagyon logikusan, hűen felépített, az első percétől az utolsóig, egyfajta keretes szerkezetű, konstans minőséget felmutató ötlettárház. Már a kezdő képsorok is megteremtik a realitást, kezdve a némafilmekre jellemző stáblista felsorolásával, majd pedig következik a végig a néző érdeklődést fenntartó melodramatikus szerelmi szál ábrázolása, kibontása, mindenfajta szirupos giccs nélkül, igaz kissé más végjátékkal, mint amely a kultikus zsánerre az esetek túlnyomó részében jellemző volt. A korra jellemző olvasható dialógusok megfelelő arányban lettek tálalva, egyáltalán nem éreztem túlzónak a használatukat, és szerénységüket mégis ellensúlyozta a mondanivaló, hiszen itt minden szónak ereje volt és jelentéssel bírt. Különösen tetszett az éraválasztás, amely tematikusan követi az eseményláncolatokat, és ennek megfelelően rajzolódik ki, körvonalazódik a mondanivaló is. A négy évszám mind-mind jelentéssel bír, ezek 1927, 1929, 1931 és 1932. Míg az első a hőskorba enged bepillantást, addig a második a zuhanást ábrázolja, míg az utolsó kettő évszám esetében az előbbi a fokozatos leépülést, elidegenedést, az utóbbi pedig a totális és kollektív önharc mementója. Maguk a számok óriási szimbólumok is, és nagyon nagy intellektualitásról tesz tanúbizonyságot, hogy a rendező a némafilm aranykorába, majd a hangosfilm megjelenése közötti időintervallumba helyezte a kapcsolat tortúráját. Mindebbe, amolyan aranyközépút stílusban beillesztette az akkori kor legnagyobb érvágását, a tőkés világ mindmáig legtragikusabbját, a Nagy gazdasági világválság kirobbanását, amely pontosan 1929-1933-ig tartott, amely 1929. október 29-én tört ki, az ún, „fekete csütörtökön”, a New York-i Tőzsde összeomlásakor, így még komplexebb történeti szálat kaptunk, amely alapjaiban rázta meg az akkori világot, és értékeltette át az egyéni személyes, valamint a globális viszonyokat. A forgatókönyv nem csak ilyen téren lehengerlő, hanem az olyan, sokak számára parányi, de mégis óriási jelentéssel bíró dolgokon is, mint a 2002-ben született Jack Russel terrier kutyus, azaz Uggie, a valóban színész kutya megjelenésén, aki kivételes „alakításáért” a 2011-es Cannes-i Filmfesztivál Palm Dog-díját is megnyerte. Az ember legjobb barátja pontosan azt volt hivatott bemutatni, amelyre a neve rászolgált: önzetlenül és hűségesen kitartani a gazdája mellett, bármi áron is, ráadásként fehér színe csak hangsúlyozta a jóság kontúrját. Említhetném még az anyajegyet, amely csodálatos motívum, hiszen ettől a kis másságtól vált egyedivé Peppy Miller karaktere, mégis ez volt az, amely összekötötte a két szerelmest. Olykor a legkisebb, szívből adott dolgok jelentik a legtöbbet, és birkóznak meg minden elé tornyosuló akadállyal! De fellelhető még a futóhomok is, amely Valentin figurájának süllyedését volt hivatott bemutatni, a tollpihe, amely talán a legkönnyebb anyag a világon, mégis a hangtalanság világában képes a legintenzívebb robajt előidézni. Vagy az örökre a néző szívébe és lelkébe vésődő butikos jelenet, amely nem csak tükör a főszereplő elé, hanem vágyódás is a múltba, a régi értékek eszményei felé, amelyről tudjuk, hogy már megváltoztak, és sosem lesznek olyanok, mint előtte. Hazavinicius itt még nem állt meg, és még az olyan dolgokra is odafigyelt, hogy a filmben látható mozipremierek, azok nevei is mind fontos jelentéssel bírnak, és állnak össze egy egésszé (pl. a Tears of Love, azaz a Szerelem könnyei című alkotás az ominózus futóhomokkal, amely egyértelmű utalás az elhalványulásra, valamint a két ember közötti érzékeny és képlékeny kapcsolatra is).
(A teljes cikk - Verebélyi Tamás 12 oldalas írása - minden extrájával együtt a februári FilmMagazinban olvasható! Februári FilmMagazin: http://www.issuu.com/alien0401/docs/2012febru_r)

Nem hittem volna, hogy a 21. században - amikor szinte minden a 3D körül forog - egy "ósdi" technológiával készített némafilm is tud sikereket elérni - pedig így történt. A The artist meghódította szinte az egész világot, nem árulok el nagy meglepetést: minket is, a sikerét pedig a mi szerény eszközeinkkel egy ominózus, 12 oldalas kritikával ünnepeltük meg. Többek között ezt is elolvashatjátok legújabb számunkban, jó szórakozást kívánunk hozzá!

Az újság flash formátumban elérhető a http://www.issuu.com/alien0401/docs/2012febru_r oldalról, letöltéshez kattintsatok ugyanezen az oldalon a search this publication mellett balra található download publication fülecskére!



Tartalom:
Háttér: Oscar 2012, In Sly we trust - vagy mégsem?, A Hobbit - Váratlan utazás
Kritika: The Artist - A némafilmes, A vaslady, Beszélnünk kell Kevinről, Utódok, Hadak útján, A tetovált lány, Underworld - Az ébredés
Sorozat: Wonder Woman
Filmklasszikus: Egymillió dolláros zsákmány

Nem vagyok híve a kémtörténeteknek, sem a lassú krimiknek. Mint jó huszonegyedik századi fiatal, a pörgős, gyors sztorikat szeretem, de nagy ritkán igencsak jól esik egy megfontolt, alapos mozival vagy könyvvel elütni a szokásosnál több időt. Ezt a filmet már hónapok óta nagyon vártam, és végre alkalmam nyílt megnézni. Hatalmas örömömre szolgál, hogy egyáltalán nem csalódtam, sőt. Az első pillanattól az utolsóig teljesen lekötött.



Lassan fél éve is lesz, hogy megtudtam, hogy megfilmesítik a könyvet, amit ugyan nem olvastam, de a kiadó a kedvenceim közé tartozik, ebből pedig arra következtettem, hogy jó sztori. Aztán láttam, hogy kik szerepelnek benne, és attól a pillanattól fogva nyomon követtem, mi is történik a film háza táján. Gary Oldman, Colin Firth, Tom Hardy és Mark Strong nagy kedvenceim, de John Hurt és Ciarán Hinds neve sem elhanyagolható, mindannyian olyan színészek, akik komoly húzóerőnek számítanak bármilyen produkcióban. A Suszter, szabó, baka, kém pedig rajtuk kívül is tömve van tehetségesebbnél tehetségesebb színészekkel. (A magyar címválasztás egyébként most sem valami elmés, hiába a könyv… Most komolyan, odamész a pénztárhoz, és „kérek egy jegyet a Suszter, szabó, baka, kémre”? Csak nekem hangzik baromi hülyén?)



A történet maga viszonylag egyszerű: a második világháború után járunk, a Gary Oldman által alakított George Smileyt megbízzák, hogy találja meg a gépezetbe került orosz kémet, mielőtt egy harmadik is kitörne. Ez természetesen még az éles eszű, csendes Smileynak sem olyan egyszerű feladat, és ahogy haladunk oda-vissza, előre-hátra az időben, egyre több érdekes szál bontakozik ki, a végén pedig – uncsi krimik ide vagy oda – tűkön ülve várunk a csattanóra, ami ugyan nem szól hű, de nagyot, viszont nem is próbálja eldurrantani az ember agyát. Pont abban a tempóban, abban a hangnemben lesz vége, ahogy elkezdődött, enyhe keserű érzést hagyva a nézőben.



A filmet, ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy stílusos. Sok, ugyanebben az időszakban játszódó filmen érződik, hogy mennyire sokat gürcöltek a tökéletes kivitelezésen, elvégre nincs olyan nagyon messze mögöttünk, de az olyan külsőségek, mint az utcák, a járókelők, a zene mind tökéletes összhangban vannak. Nem érződik a ruhákon, hogy most vasalták őket gyűröttre, vagy hogy a falakra pár órája festették fel a fals feliratokat. Időutazásból jeles, márpedig számomra ez nagyon fontos szempont. Hangulatkeltés nélkül egy mozit, pláne egy ilyen típusút, el lehet ásni, jó mélyre. Szerencsére nem csak a színészgárda, de a díszletesek és sminkesek is kihozták magukból a maximumot. Érdemes moziban megnézni, mert ugyan nem egy Transformers vagy Avatar szintű látványvilágról van szó, mégis szinte érzed a poros, nehéz függönyök illatát, a kávégőzt, ha kinyújtanád a kezed, megérinthetnéd a pirítós érdes, meleg felületét… Az esőáztatta utcán siető gyalogosok cipőinek a kopogása, a lélegzetvételnyi néma csendek, szóval tényleg minden egyes kis részlet szó szerint magába szippant. Fontos dolog, hogy az ember el tudjon merülni a filmben, pláne, ha gondolkozós, várakozós darabról van szó. Mivel a légkör már az első jelenettől fogva rabul ejt, és nem kellett azon erőlködni, hogy elhiggyem, ezt nem ma, a rohanó világban forgatták, nem maradt más hátra, mint élvezni magát a cselekményt, és a briliáns színészi játékot. Bónusz pont még így az elején, hogy nem egy magyar színésszel futunk össze a vásznon pár jelentős pillanat erejéig, na meg Colin Firth és Mark Strong magyar mondatai is felvont szemöldököket hagynak maga után, az biztos.



A S.Sz.B.K. (rövidítsünk, olyan hosszú a teljes cím…) nem a manapság mindennapi értelemben vett fizikai színészkedésre épít. Itt éppen az a fontos, mit nem látunk. A férfiak nem markáns sértegetésekkel vagy kiépített testtel futkosnak (kivéve talán Tom Hardyt, de ő amúgy is külön fogalom), főleg mert az átlagéletkor valahol 45-50 körül mozoghat. Itt az intelligenciával lehet bevinni a legnagyobb pofonokat, de „sajnos” abból a jó és rossz ügynököknek is jutott bőven, akiket nem éppen könnyű megkülönböztetni egymástól. Mindenki ugyanolyan szürke, esetleg barna öltönyben, aktatáskával a kézben bukkan fel, pedáns, esetenként félrefésült frizurával egészítve ki a hatást. Akár még azt is mondhatnánk, hogy félelmetesen hasonlóan festenek, de nem véletlen, hogy ezeket a férfiakat szedték össze egy ilyen kaliberű történet szereplőinek megszemélyesítésére.
A színészek nagy részét azért szeretem igazán, mert rengeteg féle karaktert képesek életre kelteni, miközben ők maguk sem vesznek el, de Gary Oldman ez alól kivétel. Ő aztán tényleg átváltozó művész, a gesztusai, a hanghordozása, még a mozgása is megváltozik egy szerep kedvéért. Most ráadásul a fent említett sminkesek is segítették ebben, úgyhogy Smiley már-már hátborzongatóan csendes figurája a szemünk láttára kelt önálló életre, és a regény írója is (aki közreműködött a forgatáson) odáig volt Oldman tehetségétől. Ő is olyan művész, aki az idő múlásával csak még jobb lesz, ehhez kétség sem fér.



Colin Firth azonban azok közé tartozik, akik belecsempészik saját lényüket a karakterbe, és ez a mostani figurájánál is jól jött. Nem akarom túlragozni a dolgot, hiszen mindenki tisztában van vele, ki ő, és mit tett le eddig az asztalra, leginkább azért nem kezdek ódákba, mert nehéz megfogalmazni Firth varázsának a lényegét. Akit viszont manapság még nem olyan sokan ismernek, de egészen biztos, és remélem is, hogy egyszer legalább olyan nagy névnek számít majd, mint a fent említett két tehetség, az Tom Hardy.



Szerintem az ő nevéhez fűződik egyébként az év legjobb filmje, csak épp a magyar forgalmazók valamiért kihagyták a mozikból (a Warriorról van szó). Ő is rögös utat járt be eddig, példának okáért akárcsak az egykor drogproblémákkal küzdő Robert Downey Jr., Hardy is kimászott a gödörből, és tessék. Díjazott filmekben szerepel (a Warriorért is kijár neki valami), de a következő Batman filmben is főszerepet játszik, nem beszélve a Mad Max újraformálásáról. Igazi kaméleon, nem okoz gondot neki semmilyen jelenet, semmilyen jellem megformálása, bármit megtesz az átalakulás érdekében, ő maga is ritka karizmatikus személyiség. Nem vagyok az a kimondott rajongó-típus, de mióta felfedeztem az Eredetben, töretlen lelkesedéssel nézem sorra a munkáit, és döbbenek le. Ebben a filmben élénk színfoltnak számít a komoly, szürke árnyalatok közt az élénk, kissé megtört karakterével a sok megfontolt, számító „öreg” közt.



Valójában azonban rengeteg emberről kellene említést tenni, ha minden érdekes figurát be akarnánk mutatni. A könyvet már csak ezért is el fogom olvasni, mert személy szerint imádom a kidolgozott karakterekkel teletűzdelt történeteket, akik miatt egy pillanatra sem vagy hajlandó abbahagyni az olvasást, csak hogy újabb oldalukról ismerd meg őket, vagy épp újabb váratlan személyekkel bővüljön a szereplők listája. Kevés olyan film van, ahol egyetlen színész munkájába sem akarok belekötni, de ez bizony kivétel. Felülmúlta a várakozásaimat, pedig nem tettem alacsonyra a lécet… Ráadásul olyan fajta film, amit többször is simán meg lehet nézni, akkor is, ha tudod, mi a vége, annyira kifinomult és részletes darab, amit bármilyen korosztály, bármelyik filmtípus rajongói örömmel ül végig, mert erre egész nyugodtan lehet azt mondani, hogy művészi alkotás. (Hompola Júlia - a cikk, minden extrájával együtt a januári FilmMagazin számára készült)

Azt hiszem pont egy évvel ezelőtt siránkoztam azon, hogy milyen lapos a januári szezon és miért kell várni a jó filmekre addig, amíg februárban (köszönhetően az Oscar körüli felhajtásnak) végre beindul az ipar és megéri moziba menni. Nos ezúttal viszont úgy gondolom, hogy ennél szebb évkezdést nagyon el sem tudtunk volna képzelni. Egyrészt megérkezett a Sherlock Holmes második rész, amit az első rész elkötelezett híveként már epedve vártam és bár jelen sorok írásakor még nem volt hozzá szerencsém, Kovácsné kritikája alapján méltó folytatás született. Az utolsó utáni pillanatokban sikerült megnéznünk a Suszter, szabó, baka, kém és Az öldöklés istene című filmeket, mindkettő a díjszezon meghatározó alakjának tűnik, ráadásul mindkettőről a bemutatásuk előtt olvashattok, tehát ha kíváncsiak vagytok arra, hogy érdemes-e pénzt áldozni rájuk, remekbeszabott kritikáinkból kiderül. De itt van még a múlt hónapban ígért Mission: Impossible - Fantom Protokoll kritikája, háttér rovatunkba pedig A tetovált lány került cím-lapsztorink, A leleményes Hugo 3D mellé, melyről minden létező információt összeszedtünk, ráadásul van köztük olyan, ami nálunk jelenik meg legelőször. Izgis, nem? Akit pedig mindezen tartalmak hidegen hagynak (létezik egyáltalán ilyen?), az még mindig elmerülhet ominózus (14 oldalas!) Ilyen volt 2011 összeállításunkban, melyben a szokásokhoz híven minden fontos dolgot megtudhattok az elmúlt esztendőről, számos kategóriában győztes  hirdettünk, de munkatársaink is elárulják, hogy szerintük mi volt az év legjobb alkotása.

Az újság flash formátumban elérhető a http://issuu.com/alien0401/docs/2012janu_r oldalról, letöltéshez kattintsatok ugyanezen az oldalon a search this publication mellett balra található download publication fülecskére!

Tartalom:
Háttér: Ilyen volt 2011, A tetovált lány, A leleményes Hugo 3D, A hatalom árnyékában
Kritika: Mission Impossible - Fantom Protokoll, Suszter szabó baka kém, Sherlock Holmes 2 - Árnyjáték, Az öldöklés istene
Filmklasszikus: Rambo - Első vér

HOMPOLA JÚLIA: "Az élet fája egy olyan művészfilm, amit egy igazi művész alkotott, ennél fogva pedig csak azok érthetik meg teljesen, mi is volt a konkrét célja, akik hasonlóan látják, hallják, érzik a létezés csodáját, mint a rendező, szerencsétlenségemre én nem hasonlítok hozzá. Egy kicsit sem."

Most, frissen megnézve a filmet, meglehetősen ellentmondásos érzések kavarognak bennem, ami, gondolom, jó eredmény kellene, hogy legyen. De nem igazán tudom eldönteni, hogy ez mennyire jó dolog.



Mivel semmiféle filmes végzettségem nincs, pszichológiai meg főleg nincs, mégis bátorkodom kicsit mindkét témában okoskodni. Szerintem egy filmet többek közt akkor nyilváníthatunk jónak, ha megmozgat bennünk valamit, és a végén arra a következtetésre jutunk, hogy megérte megnézni. Az élet fájával kapcsolatban viszont nem tudok dűlőre jutni. Egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy most ez egy nagyon jó és érdekes darab, vagy egy ritka unalmas és zavaros valami.

Őszintén szólva nem tudom elmondani mi az, ami végül is tetszett benne (mivel ilyen is volt, és kezdeném ezzel, ha tudnám). Talán az, hogy annyira nyers, de ez az a tényező, ami az egészet elmozdította negatív irányba is. Mint történetet, nem lehet túl sokat boncolgatni: adott egy család. Három kisfiú és a két szülő. Az 1950-es években járunk, az egyik kisfiú pedig meghal. Még csak azt sem mondanám, hogy Az élet fája ennek a traumának a feldolgozását mutatja be, vagy ha mégis, akkor én nem vettem észre, a film elindult egy olyan irányba, olyan sebességgel, hogy azt nehéz követni, ráadásul szinte teljesen észrevétlenül. A film nyers mivolta ebben mutatkozik meg csak igazán. Egy idő után fogalmam sem volt, hogy mire kéne figyelnem, pedig esküszöm, koncentráltam. Mintha odadobáltak volna elém egy rakás friss húst és zöldséget, szépen előkészítve, egymás mellé, hogy na most akkor csináljak belőle egy nyolc fogásos ebédet, pedig én arra vártam, hogy megvendégelnek. TUDOM, hogy nem lehetetlen nekem összehozni, csak épp én nem értek a főzéshez. Én ha filmet nézek, jól akarok lakni, hogy úgy mondjam, és nem vért izzadni, hogy a végén megkapjam a gyönyörű, de mégiscsak szenvedés árán megszerzett teljes képet. A film számomra a szórakozást jelenti, és sokszor a tanulást is. Vannak filmek, amik rávilágítanak egy csomó dologra, és igen, ezek az esetek többségében kissé erőltetettek, de a végén van mondanivalójuk. Az élet fája számomra nem mondott semmi újat, sőt, régit se. Biztosan bennem van a hiba. Csak és kizárólag azért adok 50%-ot ennek a filmnek, mert ha az összes emberrel megnézetnénk a Földön, szerintem ugyanannyian mondanák azt, hogy zseniális, és életük egyik legemlékezetesebb filmje, mint ahányan elaludnának rajta, és sosem értenék meg a lényegét, ami valójában nem olyan nagyon nagy dolog: maga a létezés, minden fájdalmával, nehézségével és csodájával együtt. Na persze ez végül is egyben a legnagyobb dolog is, ami egy ember életében jelen lehet, és éppen ez az, amiért Az élet fája annyira zavaros és emészthetetlen számomra, másnak viszont lehet fantasztikus élmény. Mert, kérdem én, minek csinálni egy filmet olyasmiről, aminek az intelligensebb emberek amúgy is tudatában vannak, a kevésbé intelligenseket pedig nem érdekli? Tudom, ez hogy hangzik, de ettől függetlenül tartom magam ahhoz, hogy Az élet fája nem szórakoztat, se nem tanít, se nem mutat rá olyasmire, amiről az emberek állandóan megfeledkeznek. Az élet fája gyönyörű - és tényleg gyönyörű - képek és zenék asszisztálásával mutat be valamit, amit mindenki ismer. Lényegében olyan, mint egy természetfilm, egy home videó és egy melodráma legkisebb, kissé korcs kölyke. Az az egy biztos, hogy mindenkit mélyen megérint; van, aki megcsodálja, beleszeret és csodaként emlegeti; más legszívesebben belerúgna, és üvöltene, hogy hogyan lehet egy ilyet életben hagyni; és van, aki fejcsóválva sétál el mellette, egyetlen szó nélkül, várva, hogy a természet döntsön a sorsáról. Én az utóbbi kategóriába tartozom, azt hiszem, ezért nem is ítélkezem inkább. Hiába a díjazott színészek talán mondhatom, hogy szokás szerint briliáns színészi játéka, hiába a komolyzene és a megszerkesztett képek, a film minden egyes percével erősödött bennem az érzés, hogy orrfacsaró izzadságszagot érzek. Itt valaki vagy nagyon nagyot akart mondani, és besült, vagy semmit. Ha előbbi, akkor sajnálom a dolgot, mert ebből ki lehetett volna hozni valami könnyebben emészthetőt és sokkal szerethetőbbet, ha pedig utóbbi, akkor viszont az égvilágon semmi értelme nincs a filmnek, de nem akarom így befejezni ezt a "kritikát". Ennek pedig az az egyszerű oka van, hogy Az élet fája egy olyan művészfilm, amit egy igazi művész alkotott, ennél fogva pedig csak azok érthetik meg teljesen, mi is volt a konkrét célja, akik hasonlóan látják, hallják, érzik a létezés csodáját, mint a rendező, szerencsétlenségemre én nem hasonlítok hozzá. Egy kicsit sem.



Aztán így a végére rájöttem, mire emlékeztet a legjobban az érzés, ami itt mocorog bennem: a verselemzésre! Mindenki másképp látja, mégis van egy bizonyos szemszög, amin keresztül a fejünkbe verik, miről is van szó, de valójában csak a költő tudja, miről szól a költeménye. (Mondanom sem kell, mindig utáltam a verselemzést.)

KÓNYA SÁNDOR: "Az év egyik olyan filmje, ami ténylegesen, konkrétan figyelemre méltó és említésre érdemes. Amire emlékezni fogunk 10 év múlva is."

Na, ez is megérkezett, a rejtélyes, bujkáló, önmagát nem mutogató perfekcionista rendező új filmet tett le az asztalra, hogy ez által egy újabb lerágható csontot dobjon a filmmel foglalkozók elé. Amit aztán lehet évekig rágcsálni, ízlelgetni meg minden. Mert biztosra veszem, hogy fognak erről a filmről is többoldalas esszéket írni, és most nem azért mert mondom ezt mert annyira tökéletes remekműnek tartom, hanem mert olyan az előadásmód és a szerkezete a cuccnak, hogy arról valójában órák hosszat lehetne elmélkedni, pedig igazándiból mit láthatunk itt? Egy texasi család sztoriját. Még csak nem is olyan epikus cselekményvezetésű sztoriról van szó, mint mondjuk A keresztapa vagy a Dallas, sőt tovább megyek: cselekmény szinten a film nem nagy kunszt igazán, úgyhogy aki ilyesmire lenne kiéhezve, az inkább nézze újra a nemtudommit. Ott van a kutya elásva, hogy Mallick kicsit olyan, mint Kubrick. Perfekcionista: pipa, ezt tudjuk. Előadásmód kellően távolságtartó, a befogadás nehézkes, filmjei nem nevezhetőek könnyed hangvételű popcorn-moziknak, mindketten inkább a műértőknek készítik/készítették a filmjeiket. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy sznob balfaszok tudják csak értékelni, de ha egy átlagos Jánosnak berakod példának okáért ezt a filmet vagy a 2001-et, akkor az rémült tekintettel fog rádnézni majd előbb-utóbb megkérdezi: fog itt valami történni? Az a helyzet fiúk, hogy ez is egy olyan film, amiben ha úgy vesszük tényleg nem sok minden történik, ugyanakkor pedig ennek az ellenkezője is kijelenthető, miszerint ebben a filmben minden történik.

Kezdődik a film azzal, hogy valami történik Brad Pitt családjával. Brad Pitt telefonhívást kap, arca sápadt lesz, alig jut szóhoz. Aztán ugrunk az időben, látjuk Sean Penn-t amint téblábol egy lakásban, majd elmegy munkába. Aztán egyszercsak az orrunk elé tolnak egy egészen remek, szuggesztív, meditatív hangnemben megcsinált teremtéstörténetet. Láthatjuk, amint a Földön az élet lassan kialakul (esküszöm, ez a fickó egy időgéppel visszament és lefilmezte, annyira perfekt az egész), láthatunk dinókat és csak nézünk magunk elé, feltesszük magunknak a kérdést hogy “Mit is látunk tulajdonképpen? Mire ültem én be? Egy család történetét akartam megnézni, ehelyett pedig dinókat látok és ősrobbanást? WTF?” Majd amikor vége a teremtésnek, visszatérünk a családhoz. A gyerekek születéséhez. Oké, kezdjük kapisgálni. Mallick magát az életet akarja itt vászonra vinni. Nincs kevesebb célja neki mint az, hogy “megfogalmazza a megfogalmazhatatlant”. De tartok tőle ennél még többről van itt szó. Mintha mindannyiunk gyerekkorát szeretné rekonstruálni, nem történeti szinten, inkább az érzések terén. Ahogyan a jó költő csinálja, Mallick is azt műveli, hogy nem a konkrétan kimondott szavakkal mesél, hanem képekkel, érzésekkel, nem megérteni kell ezt a művet, hanem sokkal inkább érezni. Nem a cselekményt kell figyelni, hanem a hangulatot, a szépen megkomponált, gyönyörűen filmezett képeket.



Uwe Boll mondta erre a filmre, hogy egy “piece of shit”, és ezúttal szeretném egyet nem értésemet kifejezni a germán rendezőguruval (aki olyan korszakalkotó műveket adott nekünk mint a Bloodrayne vagy a Postal). Ez a film nem “piece of shit”. Viszont meg tudom érteni azokat, akik nem tudják szeretni, mert valóban nehéz. Valóban mondhatjuk, hogy nem történik semmi és hogy látszólag többet akar mondani, mint amit mutat. Mert igen, mindaz amit látunk, nem nagy cucc. De ha hozzávetjük az operatőri munkát, elkezdjük csodálni a képeket és próbáljuk magunkat átadni ennek a meditatív filmélménynek, akkor eljuthatunk arra a pontra hogy elkezdjük becsülni ezt az alkotást és gondolkodni vagyunk kénytelenek azon amit látunk. És hogy mit látunk? “Csupán” a gyerekkort a maga csupasz valójában. Az apa-fia viszonyt. Kétségbeesést és anyai törődést. Az Életet. A Teremtést. Oké, nem akarok itt ömlengeni mert nincs kedvem feltörölni de az az igazság, hogy tényleg remek ez a film és tényleg ajánlanám a nyitottabbaknak megnézésre mert érdemes. Az év egyik olyan filmje, ami ténylegesen, konkrétan figyelemre méltó és említésre érdemes. Amire emlékezni fogunk 10 év múlva is.



Na, de… Akármennyire is mester ez a Mallick, egy valamit nem értek. Én szeretem Sean Penn-t, de tényleg, viszont azt nem igazán értem, hogy mit keres ebben a filmben. Úgy értem, a karakter akit alakít alig van jelen (csak az elején meg a végén kicsit), és amit nem vágok, hogy miért PONT Sean Penn lett kiválasztva a szerepre? Miért nem valaki más? Ezen az egyen agyaltam kicsit és rájöttem hogy igazából ennyi az igazi kifogásolni valóm a filmmel kapcsolatban, hogy ezt nem értem.